Írói arcélek, belső kánonok

Hogyan vezetett a pályája a Nyugat-kutatás közelébe?

Tizenhét éves koromban kerültem az irodalom vonzáskörébe, addig abban sem voltam biztos, hogy bölcsészkarra szeretnék jelentkezni. Az egyetemi felvételi után szerencsém volt, mert már elsõ éven találkoztam Eisemann Györggyel, aki a 19. század tanszéken tanított, és Mikszáth életmûvével foglalkozott, de 20. századdal is: Adyval, a Cholnoky testvérekkel. Az egyetemi éveim alatt kétirányú volt a vonzalmam: egyrészt a 19. század második felének, másrészt a 20. elejének az irodalma érdekelt. Ez a kettõs vonzalom ma is megvan, mert egyszerre dolgozom a Babits kritikai kiadáson, és a Jókai kritikai kiadáson. A Nyugat kutatása iránt a doktori iskolai tanulmányaim alatt köteleztem el magam. Schöpflin Aladár munkásságát választottam disszertációm témájául – kritikatörténettel szerettem volna foglalkozni. Örülök, hogy ezt a témát ajánlotta nekem a doktori iskola vezetõje, Kenyeres Zoltán, mert egy kritikus pályáján keresztül jól megismerhetõ a Nyugat évtizedeinek irodalma, irodalomtörténete. És Schöpflinen keresztül vált számomra életszerûvé ez a korszak.

Idén 100 éves a Nyugat. Nagyszabású rendezvényekkel emlékeztek a folyóirat születésének évfordulójára, az alkotókra. Ön is aktívan részt vett az emlékév elõkészítésében.

Adott volt a helyzet, ugyanis olyanokat kerestek, akik a Nyugat évtizedeivel foglalkoznak. Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattár-állománya – ami tulajdonképpen könyvgyûjtemény – a nyugatos anyagok kimeríthetetlen tárháza és kincsesbányája: köteles példányok jönnek be az állományunkba, vásároltunk és ma is vásárolunk kéziratokat.

Nem lehetett könnyû feladat kiválasztani az anyagokat az igényesen összeállított honlapra (http://nyugat.oszk.hu), amely a Nyugat-emlékév apropóján készült el. Évek óta elérhetõ digitalizált formában, és mindenki számára hozzáférhetõ a teljes Nyugat-anyag a Magyar Elektronikus Könyvtár honlapján...

Azt volt a legnehezebb eldönteni, hogy milyen könyveket, kéziratokat, fotókat válogassunk össze a honlapra. A folyóirat anyagának digitalizálását annak idején Kenyeres Zoltán egyetemi tanár, irodalomkritikus csapata készítette el, és elérhetõ ugyan a világhálón, de csak a szöveges anyag. A honlapra viszont mindabból válogattunk, ami a Nyugat 33 éve alatt megjelent: nemcsak a folyóirat történetét szerettük volna rögzíteni, hanem a hozzá kapcsolódó könyvkiadó történetét is. Tágabb értelemben véve nemcsak azoknak a szerzõknek az életmûvét soroljuk a Nyugathoz, akik a folyóiratban publikáltak, hanem a kritikusokét is, meg azokét is, akik a háttérben tevékenykedtek, a Nyugat létrejötténél bábáskodtak. Így került fel 110 szerzõ a honlapra, amit Sudár Annamáriával és Mann Jolánnal együtt készítettünk különgyûjtemények segítségével, a kézirattár közremûködésével. Tágabb merítést szerettünk volna adni a Nyugat korszakából: nemcsak a folyóiratban megjelent anyagokat tenni elérhetõvé, hanem mindazt, ami az egyes életmûvekbõl fontos. Bízom abban, hogy oktatási segédletként is lehet majd használni a honlapot, és nemcsak az érdeklõdõk nézegethetik.

Láthatóak kuriózumszámba menõ anyagok is a honlapon, olyasmik, amiket eddig még az OSZK olvasóközönsége sem láthatott: magánlevelek, fotók…

Sok olyan anyag is felkerült a honlapra, ami az OSZK kézirattárában található, és nem sokszor publikált vagy egyenesen publikálatlan. Egyébként, ha valaki kíváncsi ezekre, akkor kutatási engedéllyel megtekintheti a kézirattárban. Ugyanakkor a világhálón vagy fotóváltozatban mostanra több olyan anyag hozzáférhetõ, ami eddig nem volt: elõkerült néhány kép, amit eddig kézikönyvekbõl nem ismertünk, és olyanok is, amelyeknek a minõsége eddig nem engedte meg a publikálást. Ezenkívül olyan fotók is láthatóak a honlapon, amelyeket restaurálni kellett – üvegnegatívokra készített, Babits-hagyatékból származó anyagok például.

A Nyugatnak általában három nemzedékét tartják számon. Egyes vélekedések szerint a hatalmas anyagból elég kevés a ma is élõ, kanonizált, a köztudatban is jelen lévõ irodalom. Ön hogyan vélekedik errõl?

Nem hiszem, hogy így lenne. Nagyon sok, a Nyugatban megjelent írás – gondoljunk csak Kosztolányi Édes Annájára, Móricz Hét krajcár címû írására, a Jónás könyvére vagy Ady mûveire – úgymond élõ szöveg ma is: szerepel az iskolai oktatásban, az egyetemi képzésben is, és a mai irodalmi ízlés sem „rekeszti ki”. Nagyon kevés folyóirat létezik, amely ennyire jó ízléssel dolgozott volna, és ennyire jó lett volna a szerkesztõk belsõ kánonja. Megítélés kérdése, hogy mennyire tekintjük egyenetlennek a Nyugat különbözõ korszakainak színvonalát – talán az elsõ évtized valóban erõsebb volt, de ha azt vesszük például, miket publikált Móricz a húszas évek végén, a harmincas évek elején, akkor ma is élõ szövegekkel találkozhatunk. 

A Nyugatban publikáló szerzõk között nyilván találhatunk olyan neveket, amelyek kevésbé vannak jelen a köztudatban. Önök a 100. évfordulóra való emlékezéssel, a szövegek és fotók közreadásával kívánják-e szélesíteni a spektrumot, hogy a nagyközönség megismerhesse a kevésbé ismert alkotók munkásságát is?

Ez nehéz kérdés. Mindenesetre arra törekedtünk, hogy a saját ízlésünk ne tükrözõdjön a honlapon megjelenõ szerzõk válogatásakor. Objektívek próbáltunk maradni, éppen ezért válogattunk ki 110 szerzõt. Például József Attilának nagyon kevés, csupán 9-10 verse és néhány kritikája jelent meg a Nyugatban. Ugyanakkor õ természetesen ott van a huszadik századi irodalom nagyjai között, és annak ellenére, hogy a Nyugatban nem nagyon jelentek meg, az õ verseibõl is válogattunk a honlapra.

A Nyugat-recepció a folyóirat indulásától kezdve állandóan változott, de a megszûnést követõen is más-másféleképpen ítélték meg történelmi, politikai kontextustól függõen. Milyen irányokba mozdult el, illetve most hol tart?

A Nyugattal mindig is sokat foglalkoztak. A világháború utáni idõszak politikai kontextusa kedvezõtlen volt egyes szerzõkre nézve: például Babits esetében a gyûjteményes kiadásokba bekerültek külsõ szövegek is a szerzõi szövegeken kívül. A kritikai kiadás munkálatai során láttam például, hogy az Esszék, tanulmányok kötetbe bekerült néhány olyan mondat is, ami nem Babitstól származik. Bizonyos mondatokat kihúztak, és másokat tettek be, ideológiai megfontolásból.  Ezeket azonban vissza lehet követni a kéziratokból, és fontos, hogy a huszonegyedik század elején az olvasók hiteles szövegeket kapjanak kézhez. A rendszerváltás után pedig a Nyugatra vonatkozó kutatások fellendültek, majd ezután kezdõdött a teljes Nyugat digitalizálása. 

Foglalkozott a nyugatos szerzõk magánlevelezésével is?

Igen, hallatlanul érdekes és izgalmas volt, hogy betekintést nyerhettem a magánlevelezésekbe. Egyrészt azért, mert egyfajta személyes érdeklõdés munkált bennem az írók személyiségét illetõen – ami nem minden esetben jön át a szépirodalmi szövegeken, de sok esetben más megvilágításba helyezi ezeket. Ezek már mind publikusak, Babitstól a Beszélgetõfüzetek, a kórházi jegyzetei vagy József Attila naplója. Én fõleg Schöpflin levelezésébe tekinthettem bele, Schöpflinébe, aki rendkívül mértékadó, ma is helytálló kritikákat írt – az általa írt recenziókból össze lehetne állítani egy plusz irodalomtörténetet. Nagyon érdekes, hogy ki mindenkivel tartott fenn kapcsolatot: Babitscsal, Szekfû Gyulával, Horváth Jánossal, mindenkivel, aki élt és mozgott az irodalmi életben 1890-tõl 1950-ig.

A magánlevelezések ismeretében másfajta írói arcél körvonalazódik, mint pusztán a szépirodalmi munkák tükrében?

Egyes irodalomelméleti iskolák – például a strukturalizmus, formalizmus – úgy vélik, hogy a szépírói szövegnek el kell válnia az író személyétõl. Természetesen így is lehet vizsgálni a szépirodalmi szövegeket, de számomra az volt érdekes, hogy milyen Schöpflin-kép bontakozik ki a kritikák alapján: mennyire objektíven, hitelesen, mértékadóan és jó ízléssel nyúlt ennek az 50-60 évnek – nemcsak a Nyugat évtizedeinek – a kritikatörténetéhez. Éppilyen hiteles emberi arc bontakozik ki a magánlevelezésébõl is. Schöpflin író is volt, és kritikusi egyéniség is – ezt a kettõt nem lehet elválasztani. Én úgy látom, hogy Babitsnál is ez tapasztalható – de hát ez is egy magánvélemény egy magánemberrõl.

Rózsafalvi Zsuzsanna

1975-ben született Hatvanban. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–könyvtár–esztétika szakán végzett, majd ugyanott a Nyugat és kora doktori program hallgatója. Jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárának munkatársa. Fõ kutatási területe a 20. század elejének kritikatörténete, valamint a 19. század második felének prózapoétikája.