Irodalom, nyelv és egységesülő világ

A nyelvészkörökben detrianonizáció/detrianonizálás helyett újabban használatos határtalanítási program lényege Németh László kijelentésével éppen ellentétes irányba mutat: célja a különbözõ nyelvhasználatok közelítése, úgy, hogy a regionális nyelvi értékek fönnmaradjanak, s csökkenjenek mindazon eltérések, amelyek létüket éppen az országhatároknak köszönhetik. (ld. Péntek János A határtalanítás a magyar nyelvi tervezésben címû, 2007. november 16-án a Szempontban megjelent írását).

A szükségszerû, de lehetetlen elhatárolás

A jövõ jelenérõl bármi csak úgy állítható, ha számol a múlttal: nincs irodalom – vagy akár nyelvtörténet sincs – hatástörténeti tudat nélkül. Az elhatárolás legalább annyira szükséges, mint amennyire lehetetlen.

Az 1920 utáni elcsatolt területeken létrejövõ irodalmak megjelölésére több elhatárolást használ az irodalomtörténet-írás. Itt van mindjárt a határon túli irodalom nem túl szerencsés fogalma, amely akár innen, akár onnan, eleve magában rejti a szemlélet honnanját, túl azon, hogy azt társítja: valamely központhoz viszonyítva, kívül valamin. Persze adott esetben lehetne a Transsylvania helynév párhuzama is, amennyiben a „transz-elõtag\" túl jelentését asszociáljuk. Ebben az értelemben Erdõelve mindig is túl volt, „odaát\". A túliságnak megfelelõen az irodalommal foglalkozó történeti jellegû írások, az „anyaországban\" keletkezõ „kolonialista irodalmi diskurzus\" általában külön helyet, külön fejezetet jelöl ki eme irodalom számára. Van olyan, 1994-ben kiadott irodalomtörténet, amely nem így jár el ugyan, de egyrészt használja a megkülönböztetõ kifejezést, másrészt nincs sok mondanivalója errõl az irodalomról. Külön fejezetbe, függelékbe kerül ez az irodalom egy nemrégiben olasz nyelven megjelent magyar irodalomtörténeti kézikönyvben is: ezzel különállását bizonyítja, egyúttal viszont jelzi a magyar irodalomhoz tartozását.

A jelenlegi Erdélybõl (vagy Szlovákiából, Ukrajnából stb.) nézve földrajzilag, politikailag, gazdaságilag a jelenlegi Magyarország van a határon túl („És árvaság csak egy van, feleim: Az erdõn kívül lenni\" – valami ilyesmit mondott Reményik, de valaha történetileg elkülönült a Király-hágón inneni és túli Magyarország), a jelenlegi Magyarországról nézve pedig az elcsatolt területek.

A „valahogyan nevezni kell\" igénye tökéletesen érthetõ, az elnevezés azonban mindig értékítélettel jár. Van az anyaország, és vannak a határon túliak. A gyakorta egyértelmûként kezelt megkülönböztetés fogalmai rendkívül kérdésesek. Írtak már arról, miért is nem helytálló az anyaország fogalom használata Erdély viszonylatában: anyaországuk a gyarmatoknak van, Erdély meg soha nem volt gyarmat. Anyaország és gyarmat viszonyának fontos eleme a közös gazdaság – errõl sem feltétlenül beszélhetünk. A „határon túliak\" kapcsán szó esik idõnként nyelvvesztésrõl is. Azt is emlegethetnénk azonban, hogy nem veszteséggel, hanem ellenkezõleg, nyereséggel számolhatnak, hisz az erdélyiek kétnyelvûek, és nemcsak kétnyelvûek, hanem anyanyelvükhöz anyaországuk is van, szemben a mai Magyarország területén élõ emberrel. „Ha ünnepel az erdélyi magyar ember, akkor a Hazám, hazámat énekelteti, és törölgeti a szemét: bár van anyaországa, mégis árvának érzi magát. Anyaország, anyaország. Durcás az anyjára, nem várta volna, hogy ilyen vicces szókapcsolatokra lépjen\" (Mernyei Róbert). Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárban például nincs anyaország címszó.

Az „anyaországi\" kultúrától való intézményi függetlenedésre persze talán rá lehetne mondani, hogy a rabszolgák föllázadtak a gyarmaton, és létrehozták saját intézményrendszerüket a berendezkedõ új hatalom gyakran ellenséges viszonyulása ellenére, de ez azért túlzás. Kétségtelen, a mûvelt közönség ízlése és irodalmi értéktudata nagyjából a 19. század második felétõl „Pest központú\" volt, a budapesti könyvkiadás és kritika kínálta kánont fogadta el uralkodóként, számára az esetleges „regionális kánon\" automatikusan esztétikai értékcsökkenést jelentett. Az erdélyi irodalom „hõskorának\" nevezett korszakban tehát nem csupán intézményeket alapítottak, hanem olyan közönséget hoztak létre, amely a negatív elõjelû „provinciális\" kánon helyett pozitív elõjelû erdélyi kánon szerint kezdett olvasni: ezt nevezik sokan transzszilvanizmusnak. S máris „nyakig ülünk a couleur locale-ban\".

Tehát: ami mindenekelõtt vitára ad okot, az anyaország, a határon túliság, kívüliség (attól függ, honnan nézzük) fogalmi pontatlansága.

Elválasztó és nem összekötõ különbségek

Nyelv és nemzet kölcsönös feltételezettsége korántsem egyértelmû (persze, a ruha sem teszi a nemzetet, de még a szokások sem). A nemzeti jelleg történeti, korhoz kötött jelenség. Az egységesülés állandó eleme a helyváltoztatás: amennyiben így van, nyilvánvalóan számolni kell az áttelepültekkel is – hozzunk létre számukra új kategóriát? Az úgynevezett emigránsok milyen, hová valósi irodalmat írnak? Bodor Ádám? Hát Kristóf Ágota (Agota Kristof)?

Nem a nyelv köti össze a közösséget, hanem a múlt és az emlékezet – hangzik el többször is. Lehetséges-e e kettõ nyelv nélkül? A közös történelmi múlt hite és a közös jövõbe vetett hit – árnyalják tovább azok, akik a transzcendens dimenzió irányába tágítják e fogalmakat. Elfogadva ezeket az ismérveket: van-e „csoportkohézió\"? S ha mégis közös a nyelv, s az egynyelvi uralom normaalkotó szerepet tölt be, nyilvánvalóan figyelni kell azokra a különbségekre, amelyeket a közös nyelv elfed, ami elválaszt, s nem összeköt?

A fölsorolt ismérvek közül az emlékezet látszik legkézzelfoghatóbbnak, amely azonban az elõzetes kitétel ellenére mégis nyelvileg hozzáférhetõ leginkább: a szövegekben. (Vannak kutatási eredmények, amelyek azt bizonyítják, a színeket azokban a nyelvekben is felismerik, amelyekben nincsenek színnevek, de nehezebben beszélnek róluk, nehezebben emlékeznek rájuk.) Én azért szeretem az idegen szavaknál jobban azokat, amelyeket magyarnak tartok (a megfogalmazás nem véletlenszerû: az egyes szám elsõ személy a nyelvérzék egyéni voltát hivatott hangsúlyozni), mert inkább tetten érem bennük a történetet: a szó és a nyelv történetét. (Kézenfekvõ példa rá a Miatyánk következõ sora: „Ne vígy minket a kísértetbe (…)\", melyben a „kísértet\" nyelvi kövület, de ha nem ismerem, honnan tudnám, hogy az -at/-et képzõ valaha a mai -ás/-és képzõnek megfelelõ szerepû volt? De a nyelv történetéhez visszanyúlva tudjuk azt is, hogy a „közönséges anyaszentegyház\" a Hiszekegyben az általánost mondja: egyetemeset jelent.

Purizmus és pluralizmus, nyelvhelyesség és sokféleség

Az „anyaországi\" és a „határon túli\" irodalom megítélésének kettõs (leértékelõ) mércéje makacsul tovább él egyes – még némely, a határtalanítás eszméjét valló és gyakorló – nyelvészeti vizsgálódásokban is. Míg kissé elítélõleg szólnak a purizmus elvérõl, s annak képviselõit ostorozzák, a „határon túliak\" esetében nem így járnak el, félve, nehogy az egynormájúság hibájába essenek. A kisebbségben élõ magyarok purizmusáról szólva nem kívánják számon kérni az egynyelvû nyelvi normát kétnyelvû beszélõkön, akiknél egyenesen hiperpurizmus is tapasztalható, azaz magyarítanak olyan idegen szavakat, kifejezéseket is akár, amelyek a magyarországi „standardban\" már meghonosodtak. Védik a nyelvüket, nyelvileg bizonytalanok, tehát másképp kell megítélni esetenként „túlzó\" „vitatható\", „kevéssé tudományos\" törekvéseiket.

Anyaország, anyaország. Mi más ez, mint központ és perem viszonya? A központ dönt, a perifériának nincs beleszólása a döntésbe. Ami nem felel meg a központ mércéjének, azt meg lehet érteni, el lehet nézni, ám elfogadni nem.

Ha van purizmus, úgy inpurizmusnak is lennie kell. Utóbbiról nem szokás beszélni, létezését az elõnyben részesített másik fogalomból következtetjük ki. (A szót Hajdu Péter tollából láttam leírva elõször 2007 novemberében, egy konferenciaprogramon.) Vajon aszimmetrikus fogalompárral volna dolgunk, vagy ugyanazon nyelvmûvelés két arcával szembesülünk?

Purizmuson általában a nyelvtisztaságra való törekvést, vélt vagy valós nyelvi hibák elvszerû kipellengérezését értik, de azt is, ha valaki idegen eredetû szavakkal szemben nyelvérzéke függvényében a magyarokat részesíti elõnyben. A purista szemléletmódja és magatartása ennek megfelelõen konzervatív – természetesen nem az értékõrzés, hanem a maradiság értelmében. A purista féli az újat, a változást, a nyelv korábbi állapotát ezért tökéletesebbnek, szebbnek véli a saját korabelinél, a nyelvi változást elutasítja, és szervezkedik annak visszafordítására. Ideológia tehát, s mint ilyent, érzelmek és viszonyulások jellemzik. Eszmerendszer vagy eszmeiség, mely eszményített – jobbára írott, a beszélttõl jól elkülönített – nyelvhasználatot tart követendõnek, s ahhoz erkölcsi és esztétikai értékeket társít, példatárát az irodalomban jelöli meg. Nem véletlen, hogy kiváltságos terepe az oktatás.

A purizmus Európában a nemzetté válással egy idõben jelentkezett, azzal együtt alakult ki, mikor a nyelv a nemzet jelképévé vált. A purizmus elvét Révai Miklós hirdette meg elõször azzal, hogy a magyar nyelv nem rokon az európai nyelvekkel, így nem is vehetünk át azokból szakkifejezéseket, helyettük magyar megfelelõket kell teremteni. (Más kis népek sem igyekeztek befogadni az idegen eredetû szavakat.) Magyarországon a purizmus Szarvas Gábor mûködése óta összefonódik a nyelvmûveléssel. Kazinczy bírálta az idegen elemektõl való tisztogatást. A Magyar Tudományos Akadémia s elõdje, a Magyar Tudós Társaság a magyar nyelvváltozatok egymáshoz való viszonyára nyelvi türelemmel (pluralista szemlélettel) tekintett. Többen úgy vélik, hogy a mai magyar nyelvmûvelés még mindig a 19. század nyelvtisztogató kalodájában vergõdik… Az a bökkenõ azonban, hogy történetileg, területileg hol puristának minõsül valami, hol nem, s úgynevezett puristák és inpuristák esetében is egyéni döntés kérdésének látszik, mi fogadható el sajátként avagy idegenként, s mi nem. Azaz, mint minden eszme, történetileg meghatározott és változó. A korlátozott purizmus ironikus inpurizmus lehet. Az irodalom nyelvbõl van, a nyelvváltozatok és nyelvhasználatok sokfélék idõben is, térben is. Az ember használja, ha mûveli, és mûveli, ha használja a nyelvet. Az egységesülés vagy globalizáció korában az egyazon nyelvi közösségen belüli közvetítés, fordítás fontossága pedig mindinkább elõtérbe kerül.