Irán útkeresése

Nézzük országomat, Iránt, amely egyetlen más országot sem szállt meg az elmúlt 250 évben. A diktatúra és az idegen uralom elleni harc évtizedei után 1979-ben biztosítottuk szabadságunkat és függetlenségünket azzal, hogy mi magunk választottunk politikai rendszert. De ahelyett, hogy baráti kapcsolatokat teremtsen Iránnal, az Egyesült Államok következetesen arra törekedett, hogy visszaállítsa dominanciáját, akár úgy is, hogy jelentõs diplomáciai, pénzügyi és katonai támogatást nyújtott Szaddam Huszeinnek és az országom ellen az 1980-as években indított háborújának.

A békés és törvényes iráni atomprogram kapcsán folyó jelenlegi vita része ennek a mintának, telítve alaptalan vádakkal, kettõs mércékkel, erkölcsi és jogi következetlenségekkel, mindez a nukleáris fegyverkezés állítólagos veszélye mögé rejtve. De Irán békés atomprogramja az 1960-as évek végéig, az 1970-es évekig nyúlik viszsza. Az ország energiaszükséglete meg fogja haladni a készleteit, és a közeljövõben várhatóan csökkenni fog, sõt meg is szûnhet az olajexport. Ennél fogva Iránnak 2020-ra 20 ezer megawatt atomenergiát kell termelnie.

Az Egyesült Államok kormánya maga is felismerte, még 1973-ban, hogy Iránnak atomenergiára lesz szüksége. Amerika úgy gondolta, hogy Irán 1994-ig képes lesz 20 ezer megawatt elektromos energiát termelni nukleáris forrásból. Noha az Egyesült Államok bátorította az iráni polgári atomprogramot, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország az 1979-es forradalmunk után megszegte szerzõdéses kötelezettségeit. Ma néhányan közülük még azt is megkérdõjelezik, hogy Iránnak kell-e az atomenergia, holott harminc évvel korábban nyilvánvalónak találták ezt.

Iránnak nincs szüksége atomfegyverre regionális érdekeinek védelméhez, és ilyen fegyverek nem szerepelnek az ország biztonsági stratégiájában. Irán igyekszik elnyerni szomszédai bizalmát, és az atomsorompó-egyezményben megszabott korlátok között maradt. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség legutóbbi jelentése megerõsítette: Irán polgári atomprogramja nem tért el a nukleáris fegyvergyártás irányába. Sõt Teherán regionális és multinacionális részvételt javasolt urándúsító létesítményeiben – erre a nyugati hatalmak hallgatása volt a válasz.

Eközben az Egyesült Államok politikája a nukleáris leszerelés és az atomsorompó-egyezmény kapcsán a kettõs mérce iskolapéldája, egyben az érzéketlenség hiányát tükrözi más országok biztonsági érdekei iránt. Míg Amerika egyoldalúan és törvénytelenül nyomást gyakorol, hogy megfoszsza Iránt a békés atomprogramhoz való jogától, segített Izraelnek kiépíteni nukleáris projektjeit. Az Egyesült Államok ütközõként viselkedve bármilyen nemzetközi ellenõrzéstõl elszigetelte Izraelt – amelynek miniszterelnöke az ország atomfegyvereivel dicsekedett –, de nem hallgatta meg Irán és más országok felhívását a közel-keleti atommentes térség létrehozására.

Ami a nemzetközi terrorizmust illeti, Irán a terrorizmus áldozataként elítéli annak minden formáját. De itt is ugyanaz a kettõs mérce érvényesül. Az Egyesült Államok szélsõséges szervezeteket használt és használ ma is külpolitikai céljai elérésére. Például az al-Kaida afganisztáni elõdeit az 1980-as években, vagy most az iraki Népi Mudzsaheddin Szervezetet (MKO), a Kurdisztáni Szabad Élet Pártját (PEJAK) és a Kurd Munkáspártot (PKK). Az MKO, amelyet egykor Szaddam Huszein pénzelt, és amelyet rengeteg ártatlan iráni és iraki életének kioltásáért terhel felelõsség, ma az amerikai kormányzat oltalma alatt mûködik szabadon Irakban, sõt az Egyesült Államokban is.

Irán mindig saját biztonsága és fejlõdése létfontosságú feltételének tekintette a regionális stabilitást. Az Irakkal vívott háborúig, 1986-ig nyúlnak vissza erõfeszítéseink a Perzsa-öböl regionális biztonságának és az itteni államok együttmûködésének megteremtésére. A Szaddam-korszak után is folytattuk e cél követését, és fokozni próbáltuk a bizalmat közvetlen szomszédainkkal, hogy ellensúlyozzuk a térségen kívüli konfliktusokat.

Irán ugyanazokat a politikai megfontolásokat alkalmazza az iraki és afganisztáni helyzetre, noha ellenzi a két ország amerikai vezetéssel történõ megszállását. Teherán kitûnõ viszonyt teremtett a tálib rendszer utáni Afganisztánnal és a Szaddam utáni Irakkal, és mindkét ország legmagasabb rangú hivatalosságai következetesen elutasítják Washington állításait Irán beavatkozásával kapcsolatban. Ezek a vádak a regionális stabilitást fenyegetõ tényezõként próbálják beállítani Iránt, és egy Irán-ellenes koalícióba próbálják kényszeríteni a többi országot, azzal a célzattal, hogy elvonják a figyelmet a kudarcot vallott amerikai politikáról nemcsak Irak, hanem Libanon és az izraeli–palesztin konfliktus ügyében.

A világ jobbat érdemel. Egy méltányos globális rendet kell körvonalazni a béke és a biztonság, a szegénység csökkentése, a javak igazságosabb elosztása, a jobb környezetvédelem és a helyi kulturális sajátosságok tisztelete érdekében. Csak úgy építhetünk egy igazságosságra alapuló globális rendet, amely felülemelkedik a jelenlegi egypólusú rendszeren, ha a jelenlegi büntetõpolitika és asszimiláció helyett a sokféleség iránti toleranciát fejlesztjük. Egy ilyen rend kulturális szempontból befogadó és kevésbé hegemonikus lesz, felkarolja majd az államokat, a nem állami tényezõket és a társadalmi csoportokat, hogy csökkenjen az erõszak és a lehetõ legmagasabb szintre növekedjen a gazdasági jólét.

Erich Fromm német pszichológus és filozófus azt mondta: „a történelem a kultúrák temetõje, amelyeket azért ért el a katasztrofális vég, mivel képtelenek voltak tervszerû és racionális, nem kényszerített válaszokat adni a kihívásokra\". Sorsunkat nem láthatjuk elõre, de abban biztosak lehetünk, hogy a biztonság csakis valódi szolidaritás és globális partnerség eredménye lehet.