Interjú Benkó Sándor zenésszel, a Benkó Dixieland Band vezetőjével

– Legtöbben a zene révén ismerik Benkó Sándort, azonban nem szabad megfeledkeznünk a műszaki szakemberről, a villamosmérnökről, a Budapesti Műszaki Egyetem adjunktusáról sem. Melyiké az elsőbbség?

– Az én fiatalkoromban egy normál polgári családban a szülők mindenféleképpen úgy képzelték el, hogy a gyereknek háromféle dologgal kell foglalkoznia. Első helyen a tanulás állt, ide tartozott a nyelvtudás és valamely szakmának az elsajátítása, ez alatt annak idején leginkább a villamosmérnökit értették. Esetemben szóba került a papi hivatás is, én végül a polgári vonalra kerültem. Emellett sportolni is kellett. Apám katonatiszt volt, az oroszok kivégezték, édesanyám egyedül maradt a három gyerekkel. Ő íratott be hatéves koromban úszásra, eljutottam egészen az ifjúsági válogatottba. Tizenhárom éves voltam, amikor súlyos homloküreg-gyulladás miatt megbetegedtem, így ezt abba kellett hagynom. Végül kulturális téren is tenni kellett valamit, így beírattak klasszikus hegedűre. A tanulmányaimra nem lehetett panasz, a zenében is szépen fejlődtem. Nyolc évig foglalkoztam klasszikus zenével, a hegedűt a klarinét követte. Az első klarinétomat egy családi baráttól kaptam, később bekerültem a Berkes család gyerekei közé, ott „nevelődtem át” igazán erre a hangszerre.

– Hogyan lett mégis a zenéé a főszerep?

– 1956-ban kaptam az első Louis Armstrong-bakelitemet – még most is emlékszem a borítójára. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy beleszeressek ebbe a lemezbe. Miután 1957 februárjában megalapítottam a Benkó Dixieland Bandet, a Louis Armstrong-lemezről megtanultuk mindegyik számot, hangról-hangra. A klasszikus zenét hamarosan abba is hagytam. Az egyetemre felvételi nélkül sikerült bejutnom – villamosmérnök lettem, édesanyám álma teljesült. Kellemes kis karriert futottam be az egyetemen, azonban ekkor már kezdték külföldre hívogatni a zenekart, elkezdtük járni a világot. Megnyertünk majdnem minden típusú fesztivált, rengeteg díjat összegyűjtöttünk, az együttes kinőtte magát, most pedig életünkben először Kolozsváron is felléptünk.

– Hogyan fért meg egymás mellett a két szakma?

– Nagyon keveset aludtunk, és nagyon sokat dolgoztunk. Reggel hatkor keltünk, rendszeresen gyakoroltunk, és csak késő éjszaka tudtunk leállni. Ennek az életformának a lényege tulajdonképpen egyszerű: az embernek szeretnie kell, amit csinál. Mi ezt nagyon szerettük, és szeretjük ma is. Már a tízezredik koncerten is túl vagyunk, más módon nem lehet ezt elképzelni.

– Tanít még az egyetemen?

– Nem, már tizenhét éve abbahagytam. Magyarországon hatvanöt, illetve hetvenévesen mindenkit elküldenek nyugdíjba, én azonban ötvenöt éves koromban, külön miniszteri engedéllyel tettem ezt meg, hogy végre zenélhessek. Azóta csak ennek élek, professzionális zenészként dolgozom, és fogom ezt tenni még legalább harminc évig. Százéves születésnapomat a saját koncertemmel szeretném megünnepelni, zenész körökben egyébként ez nem ritka. Elég sokáig el lehet így élni, csinos lányok kellenek hozzá, akik elemében tartják az embert.

– A család hogyan viszonyul ehhez az életformához?

– 1965-ben nősültem, két gyermekünk született, és három unokával is büszkélkedem. Sándorka máris hegedül és zongorázik, Eszter az egyik rádió gyermekkórusában énekel, Petra pedig csupán kétéves, ő még nem foglalkozik a zenével. A család mindig megsínyli a művészembert, legyen szó kezdő amatőrről vagy profi zenészről. Mindig háttérbe szorulnak egy kicsit, ellenkező esetben a zene nem működik megfelelően. Jelenleg is napi két órát kell gyakorolnom, évente 250 koncertet adunk, ehhez még hozzá kell számítani az utazásokat. Egyébként ez a kérdés nem ennyire egyszerű, más oldalról is meg kell közelíteni a dolgot. Magyarországon a családom is nagyon ismert lett. Én mindig a miniszterelnökök díszvendége voltam, megbecsült művész, akit sokan szeretnek. Jó érzés, hogy ebben a szeretteim is részesülhetnek. Nagy fogadásoknál, estélyeknél a feleségem is velem van, ez sokat jelent számára, és számomra is. Például Helmut Kohl egykori német kancellár birodalmi bálján, a berlini sportarénában, ahol hatezer ember volt jelen, középen három házaspár számára terítettek meg – az államelnöknek, a kancellárnak és a Benkó házaspárnak.

– Zenészként bele lehet fáradni ebbe az életformába, vagy éppen ellenkezőleg – egyre nagyobb lesz a lelkesedés?

– Ez egyénenként változik. Nagyon sokan bele tudnak fáradni, aminek több oka is lehet. Egyrészt nincs visszajelzés, elmarad az eredmény, vagy éppen a család nem áll kellőképpen a zenész mögött, mert nem tudja őket eltartani. Előfordulhat, hogy nem alakul ki a megfelelő kapcsolat a zenésztársak között, a rossz hangulat megöli a zenét. A Benkó Dixieland Band különleges zenekar, mert még mindig lángolva halad. A mai napig mindenki szereti, a zenészeink nagyon jól élnek belőle. Egy-két ember eltávozott, lassan múlik az idő, de szerencsére a fiatalok sem maradnak háttérben, ők friss lendületet hoznak a zenébe, a banda folyamatosan megújul. Ők már professzionálisan művelik ezt, több hangszeren is játszanak. Amíg a mi korosztályunk tagjai nagyon lelkes amatőrök voltak, addig ezek a gyerekek zsenik, véresen profik. Ez menti meg a Benkó Dixieland Bandet.

– Ekkora sikerekkel a háta mögött mi jelenthet még célt, kihívást a zenész számára?

– A Benkó Dixieland Bandet ma is imádják világszerte. Portugáliában például legutóbb 350 ezer ember előtt játszottunk. Egész egyszerűen olyan feladatokat kapunk, amelyek önmagukban nagyszerűek. Tizenhétszer töltöttük meg a Papp László Sportarénát, egész nyáron gyönyörű telt házak előtt játszottunk. A közönség kíváncsi ránk, mi lelkesedünk, ez pedig elsősorban a műfaj érdeme. A dixieland dzsessz optimista, könnyed, szórakoztató. Ez a zene mindent képes adni – értelmes és intelligens humort, lendületet, hangulatot. A fiatalok keveset tudnak róla, ezért is tartunk előadásokat évente több tízezer gyereknek mindenhol a világon. Érdekes egyébként, hogy az első előadásomat Amerikában, egy színes bőrűek iskolájában tartottam. Mintha megfordult volna a világ: a feketéket európai fehér banda tanítgatta dzsesszre.

– Hogyan válhat egy zenekar enynyire népszerűvé? Létezik erre valamiféle recept?

– A népszerűség mást jelent ma, és mást jelentett régen. Ma inkább pillanatnyi népszerűségről beszélhetünk, ezt egyértelműen a tömegkommunikáció tudja megadni. Egy alkalommal éppen a Hargitai-havasokon jártam, a miniszterelnök kísért el. Az egyik faluban betértünk a kocsmába, és rögtön odasereglettek körém, megismertek, köszöntöttek. Hirtelen megdöbbentem, aztán kiderült, hogy a tévében láttak. Az emberek nagyon hamar megismernek egy-egy nevet, viszont ez rizikós pálya, hiszen folyamatosan jönnek az újak, ilyenkor pillanatok alatt vége a királyságnak. A mi népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy soha nem hagytuk cserben a közönséget. A mai napig évente ötvenszer négy órát gyakorolunk, és huszonöt órányi koncertanyagot tartunk életben. Ha létezik valamilyen titok, akkor az az állandó fejlődés. Mindig minőségi dolgot kell nyújtani a hallgatóságnak, olyat, amit szeret, ami miatt megbecsül téged.

– Létezik valamilyen különbség az európai és a tengerentúli közönség között? Milyen élményekkel gazdagodott az ottani utazásai során?

– Szerencsénk volt, hogy a karrierünket a kétpólusú világrendszerben kezdtük. Akkoriban léteztek a vörösek és a nem vörösek. A tengerentúliaknak fogalmuk sem volt, honnan érkeztünk, mindegy volt nekik, hogy melyik országból, viszont óriási poén volt, hogy annyi mindent megnyertünk. Az egésznek az volt a lényege: jött egy vörös banda, ki tudja honnan, és lekörözte az amerikaiakat. Ez ma már nem poén – ha egy magyar zenekar nyugaton próbálkozik, semmit nem tud véghezvinni. Akkoriban viszont a tenyerükön hordoztak, több hónapos turnékat, felvételeket készítettünk. Szép karriert futottunk be, de mindig hazajöttünk, eszünk ágában sem volt, hogy kinn maradni. 1982-ben hárommillió dollárt ajánlottak, hogy maradjunk kint, kössünk szerződést. Hazajöttünk, ugyanis valahol a mi lelkünkben nem a pénznél indul a dolog. Jól élünk, gazdag embernek mondanak, de soha nem adtuk el magunkat csak magáért az összegért, a gazdagságért. Mindig kerestük a feladatot, a sikert, és otthon jól éreztük magunkat. A honvágy a magyar ember sajátja – egyszerre szép dolog és hátrány is. Miközben New Yorkban mindennel elláttak, azon járt az eszünk, hogy otthon mi történik. Egyébként most is ugyanúgy utazgatunk, Indonéziába, Thaiföldre, Szingapúrba, Mexikóba, de már kevesebbet, mint régen. Már nincs bennem az a tűz, hogy mindenáron repülőn akarok ülni.

– Ennyi élmény közepette ki lehet választani a legemlékezetesebb koncertet?

– Nagyon nehéz egyet kiemelni a sok közül. Inkább a nagyon meghitt koncerteket említeném, az igazi nagy tömegnél ezt nem lehet megvalósítani. A hetvenéves születésnapomra például zártkörű koncertet szerveztünk. Valamivel több, mint ezer ember volt jelen, de egytől-egyig barátok. Nagyon fellazult, jó hangulatú előadás volt. Négy órát zenéltünk szünet nélkül, annyira belefeledkeztünk, a közönség nehezebben bírta, mint mi. A zenészélet egyébként millió örömet nyújt. A legfontosabb, hogy te szeresd. Mi már belenőttünk a hangszerünkbe, elég csak ránézni a kezünkre. A zenész mindig annak örül, hogy zenélhet, ez a legszebb dolog számára a világon.