Interjú Barabás László néprajzkutatóval, a Magyar Kultúra Lovagjával

2012. február 17., 11:14
1947. november 13-án született Parajdon. A Babeş–Bolyai Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet. Mezőfeketén, Marosvécsen, Disznajón és Szászrégenben tanított, később a Munkásélet című hetilap, majd az Új Élet magazin és utódja, az Erdélyi Figyelő munkatársa volt. 1991-től a Marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára, 1993-tól igazgatója. Kutatási területe az erdélyi magyar népszokások; a néprajz és kulturális antropológia doktora. Január 22-én Nick Ferenc, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány elnöke ütötte a Magyar Kultúra Lovagjává.
Fotó: Boda Gergely

– Milyen szerepet tölt be a népi művelődés általában a kultúrában?

– A népi művelődés a nemzeti művelődés fontos része, egyik alappillére. A falusi emberek, falusi értelmiségiek is többnyire ezt a kultúrát szívták magukba ösztönösen, ebben nőttek fel.  Amikor felnőttek, netán értelmiségivé váltak, akkor jönnek rá, hogy milyen kultúrában éltek, felfedezik ennek az értékeit. Én is későn, egyetemista koromban „fedeztem fel” annak az értékét, hogy serdülő koromig sóvidéki népviseletben, harisnyában jártam.

– Ma már identitásképző szimbólumként tartjuk számon a harisnyát...

– Valóban identitásképző, erdélyi magyar, székely szimbólumunk a harisnya. A sóvidéki ember számára is az volt, hiszen más volt a harisnyájuk a korondiaknak, más az alsósófalviaknak és a parajdiaknak, más a sóváradiaknak. A harisnyájuk, a szegő, a vitézkötés, a zseb színe, formája alapján az emberek meg tudták mondani a vásárban, a búcsún, a templom előtt, a piacon, hogy ki melyik faluból, melyik vidékről jött.

– Miért kell nekem azt tudnom messziről, hogy a másik ember magyarbikali vagy alsósófalvi?

– Azért, mert mindenki számára fontos volt, hogy egy adott kisebb vagy nagyobb világon belül milyen sokfélék vagyunk. Ez a sokféleség viszont egy nagy egységet is alkotott, mert a sóváradi is harisnyában volt, csak az övén a szegő fekete, az alsósófalvi is, de az övén kék, a felcsíkién piros. Ha egy nagyobb  egységben, mondjuk a székelységben vizsgálódunk, akkor még nyilvánvalóbb, hogy milyen gazdagok vagyunk, és kiderülhet, hogy ebben a gazdagságban mi az, ami jellemző ránk, mi az egyéniségünk. A kultúrának ez az egysége és különbözősége adja akár egy falunak, akár egy régiónak, egy nemzetnek vagy akár Európának a kulturális sokszínűségét.

– Ez a változatosság nyilván abban is segített – megmaradva a hétköznapok szintjén –, hogy ránéztem, és már láthattam is, mire számíthatok attól az atyafitól. De mire számíthatunk még a továbbiakban a népi kultúrában?

– Nagy változások zajlanak. Megfigyelhető folyamat, hogy a népi kultúra hagyományos műfajai, területei visszaszorulóban vannak. Ez az egyik jelenség, és ezt sokféleképpen lehet értelmezni. Lehet siratni, lehet ezen bánkódni. Szerintem nem ez a helyes álláspont, bár meg kell értenünk azokat, akik elsiratják. De meg kell értenünk azokat is, akik levetkőzik a népi kultúrát akár viseletben, építkezésben vagy szokásokban. Viszont, hála Istennek, olyan szemlélet is kikristályosodott, hogy a népi kultúra értékei, szabályszerűségei nem elvetendők. A népi kultúrának a keretei ma is alkalmasak arra, hogy tartalommal, élő funkcióval telítődjenek. Itt a jó példa, a friss példa: a táncházmozgalom, amely a világ kulturális örökségének részévé vált.

A táncházmozgalmat városi értelmiségiek kezdték el, de erdélyi magyar néphagyomány, a széki táncház volt az alapja, és napjainkban magyar kulturális modellként vált a világörökség részévé. De lehetne példákat mondani az építkezésben – például a székely kapuk állításának reneszánszát –, a viseletben vagy akár a szokásokban. Ez a két folyamat egymással párhuzamosan zajlik. Sok minden eltűnt és el fog tűnni a népi kultúrából, vagy esetleg muzeális értékké válik. Nekünk közösen talán az a dolgunk, hogy ismerjük meg és őrizzük kulturális örökségünket. Ami múzeumba való, azt a múzeumban vagy gyűjteményekben, ami a közművelődésbe, az élő kultúrába, azzal éljünk is: családban, óvodában, iskolában, színházban, kiállításon, emlékünnepségen, kisebb-nagyobb közösségeinkben. Ami az élő kultúrába építhető, annak legyen helye a jövő emberének műveltségében is.

– Ez a párhuzamosság már több száz éve megfigyelhető, hiszen a szeceszszióban is felhasználták a magyar népi építészet elemeit, sajátosságait. A népi kultúra, a népi művelődés mindig is hatott a magas művelődésre, és fordítva, hiszen a valamikori úri viseletek egyszerűsödött, esetleg könnyebben elkészíthető darabjai beépültek a magyar népviseletbe. A táncházmozgalom pedig ragyogó példája annak, hogy valamit fel lehet támasztani, manapság már megint hozzátartozik művelődésünkhöz, hogy tudjanak táncolni magyar táncot a gyermekek.

– Az említett folyamat az elmúlt évtizedekben viszont felgyorsult. Az elitkultúra és a népi kultúra egymásra hatása, illetve a felsőbb társadalmi rétegeknek a hatása a századok során lassú volt, az utóbbi száz évben addig ismeretlen ütemben felgyorsult. Egyrészt az életmódváltás miatt a népi kultúra jelenségei elhagyandónak, levetkezendőnek, a maradiság jeleinek tűntek, másrészt a múlt század közepén a kommunista rendszer bizonyos elemeit, vonatkozásait szerette volna kisajátítani. Mindkettő törést, jobb esetben zökkenőt okozott. Napjaink tendenciáit figyelve mégis reménykedhetünk, hogy a két kultúra hatása, illetve a népi kultúra helye, szerepe a nemzeti művelődésben kiegyensúlyozottá válik.
– Ebben nyilván segítenek a szokások, amelyek tanulmányozása az Ön igazi asztala. A karácsonyi, farsangi, húsvéti, pünkösdi ünnepkör mind a keresztény művelődésre, a keresztény egyházi ünnepekre épülő szokások, amelyek ritmust adtak, keretet biztosítottak a közösségek életének. Ezeket ma már megint szeretik tanulmányozni, és kiderül, hogy rengeteg tudnivaló van e téren.
– Különböző közösségi, ún. népszokásokban is nagyon gazdag a mi erdélyi magyar kultúránk. Az egyházi ünnepekhez fűződő szokásokat sokáig nem tanulmányozták, illetve csak részlegesen vizsgálták. A múlt század közepétől azért nem foglalkozhattak velük, mert mindaz, ami az egyházhoz kapcsolódott, klerikálisnak, reakciósnak ítéltetett.

A betlehemes játékokat, húsvéti szokásokat jórészt betiltották, vagy az életformaváltás miatt szűntek meg. Figyelemre méltó viszont, hogy az 1960-as évek második felétől egykori népszokásainak felelevenítésével tiltakozott az erdélyi magyarság az ún. szocialista kultúra ellen, ellenkultúrát hozott létre. Jó példa erre a farsangi szokások, népi színjátékok felújítása Alsósófalván, Kibéden és másutt. Ezekben jól érezték magukat az emberek, tudtak a maguk örömére ünnepelni. Kikacagták, szétkacagták azt a nyomasztó társadalmi légkört, amelyben éltek, éltünk. Ez a jellegük máig is megvan a közösségi népszokásoknak.

Az egyházi ünnepekhez kapcsolódó népszokásokat 1990 után sokfelé felújították, és változatos formákban élnek is velük. Viszont azt is el kell mondanom, hogy bizonyos közösségi népszokások mögül – amelyek a leszorítottság éveiben (1950–1989) búvópatakként léteztek – éppen a kulturális „felszabadulás” utáni időben fogyott el a levegő. Elfogyott, felszívódott a szokásokat éltető közösség. Bár kutatásuk jelentős eredményeket ért el, az erdélyi magyar népszokások között szinte máig, az én nemzedékemig léteztek feltáratlan, értékes dramatikus népszokások. Említhetném a marosszéki farsangi játékokat, a sóvidéki pünkösdi hesspávázás szokását, a Nyárád menti húsvéti határkerülést, a Kis-Küküllő menti óesztendei tüzes kerék gurításának szokását, Nagyenyed, Balázsfalva, Dicsőszentmárton környékén az újévi aranycsitkózást. Itt nem karácsonykor kapták a gyermekek az ajándékot, nem az angyal vagy a Jézuska hozta karácsony este, hanem újév reggelén az aranycsitkó. A szomszéd, a koma, a nagynéni, nagymama öltözött szimbolikus állatalaknak, és szórta ajándékait a gyermekek örömére, rituális színjáték keretében.

Az aranycsitkózás szokása az ezredfordulón visszaszorulóban van, helyét átvette a karácsonyi ajándékozás. A szászcsávási tüzes kerék engedése viszont reneszánszát éli, újabb és újabb generáció gyakorolja, talál benne élményt, élő tartalmat. És talán ez a legfontosabb. Ahol van valamilyen közösségi funkciójuk a szokásoknak, ott máig is élnek, hiszen a szokásoknak mindig közösségteremtő, a közösséget összefogó funkciójuk is volt. Napjainkban a közösségek szétbomlásának, átalakulásának és újak szerveződésének vagyunk a tanúi. E

bben a helyzetben a népi kultúra egykori keretei és jelesen a népszokások – szabályaikkal, normarendszerükkel, magatartásmintáikkal, tárgyi és esztétikai értékeikkel – jó lehetőséget biztosítanak egy-egy kiscsoport, legyen az ifjúsági vagy kevésbé fiatal, egyházi vagy világi, városi vagy falusi alakulására, öszszetartására, a kultúra megélésére.

– A külföldi útleírók már a 14–15. században hangsúlyozták a magyarokról, hogy szívesebben élnek falvakon, tanyákon, semmint zsúfolt városokban, viszont olyan színvonalon élnek, hogy a legmagasabb tisztségek betöltését is vállalhatják, és a magyar művelődés valójában nem városi művelődés. Legtöbben ma is azt szeretjük, ha városból, munkahelyünkről ki tudunk szabadulni a természetbe, a hegyekbe, folyópartra, nyaralónkba, kertbe, gyümölcsösbe. A magyarság lényegében csak a 20. század második felére vált zömében városlakóvá, de ez is inkább adminisztratív rendelkezés volt, hiszen sok nagyfalut kisvárossá minősítettek. Ez azért csak meghatározza a mindennapok művelődését. Hogy érzi, az eljövendő magyar művelődés nagyvárosiassá válik, vagy pedig sikerül nekünk megtartani ezt a hagyományt?

– Nehéz kérdés. Tapasztalnunk kell a globalizáció hatásait vagy a városi kultúra befolyását. A népi kultúra értékei valóban a faluhoz mint településformához kapcsolódtak. Én azon munkálkodtam, ha szabad ezt így mondani, hogy a népi kultúra értékei globalizálódó világunkban is megmaradjanak. A kérdésre válaszolva azt mondhatom, hogy a kettő között nem látok nagy ellentétet, illetve kibékíthetőnek tartom. Az elmúlt időben sokat beszéltek a városok ruralizálódásáról, hogy a városra költözöttek ideig-óráig a falusi szokásaikat tartják meg, aztán kulturális űr következik, most meg arról beszélhetünk, hogy a városiak újból kimennek falura, és részt vesznek, vehetnek az ottani közösségi életben. Én nem ebből a szempontból közelíteném meg a kérdést, hanem megint csak a közösségek szempontjából.

Szakterületemnél maradva, a kulturális igények létrehozhatnak városon és falun egy-egy egyesületet, klubot, összejáró társaságot, ezek tagjai összejárnak, énekelnek, táncolnak, névnapot ünnepelnek, zenét hallgatnak, viccet mondanak, farsangi bált, szüreti bált stb. tartanak. Az lenne a lényeges, hogy a kultúra hajszálgyökerei megmaradjanak, és minden nemzedék életében aktivizálódjanak.

– Több évtizedes néprajzkutatói és művelődési munkájának elismeréseképpen a magyar kultúra napján tüntették ki a Magyar Kultúra Lovagja címmel. Ebből nyilván a művelődés, a művelődési munka méltányolása a legfontosabb, a lovagi cím már inkább csak jelkép, ámbár a jelképek minden művelődésben, így a népi művelődésben is rendkívül fontosak. Hogyan fogadta a kitüntető címet?

– Örömmel fogadtam, és annak is örülök, hogy a Falvak Kultúrájáért Alapítvány adományozza a címet. Az alapítvány céljaival egyetértek, hiszen falun születtem, faluhelyen tanítottam sokáig, újságíróként, néprajzi gyűjtőként, kutatóként nagyon sok falut bejártam. Tudom, hogyan alakult az életmódjuk, milyenek az anyagi lehetőségeik, hátrányaik ezeknek a falvaknak, hogy mit jelent egy-egy szokás, istentisztelet, közösségi alkalom a kulturális életükben. Azt szeretnénk, hogy a hátrányos helyzetű, eldugott falvak lakossága is megmaradjon, ott is javuljon az élet minősége, a kultúrájuk ne sorvadjon el. Az ilyen jellegű munkáért adományozzák ezt a címet. A világ magyarsága köréből, tíz országból harmincöten vehettük át. A civil  szervezetek, a civil társadalom elismerését jelzi, és ez különösen jólesik.

Gáspár Sándor



 

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb