Ikermúzsák lovagja

– „Hivatalos” születési helye Székelyhíd, mégis tősgyökeres szalontainak vallja magát. Miért?

– Néhány hónapos lehettem, amikor édesapámat kinevezték Nagyszalontára bírósági jegyzőnek és természetesen odaköltözött a család. Nekem gyakorlatilag ott nyílt ki a szemem a világra. Felhőtlen, nagyon boldog gyermekkorom volt. Iskolába is Szalontán kezdtem járni, abban az időben csak román iskola volt, tehát az elemit és két gimnáziumi évet román iskolában jártam. 1940-től indult újra az Arany János Gimnázium, ott folytattam. Osztálytársaim közül szívesen emlékszem vissza Balla Ernőre, a későbbi kolozsvári nagy tudású könyvtáros-filológusra, Oláh Tibor zeneszerzőre és természetesen másokra is. Egyébként Oláh Tiborral Nagyváradon is egy osztályba kerültem, végig együtt jártunk.

– Szükségesnek tartotta kiemelni boldog gyermekkorát. Hozzájárult ehhez az érzéshez az „ikermúzsákkal” való korai megismerkedés, vagy az majd csak később következett?

– Arany János szülőhelyén nem is lehetett nem korán megismerkedni az irodalommal, legelőször természetesen a nagy költő műveivel. Gyermekként kedvencem volt Arany A gyermek és szivárvány című verse. De zongorázni is korán, hatévesen kezdtem, amikor még írni-olvasni sem tudtam. Tízévesen már felléptem a Redutban valamilyen jótékonysági rendezvényen, Liszt II. rapszódiájának könnyített változatát játszottam. Az Újságban Reményi, az ismert újságíró írt méltatást a szereplésemről.

– Rövidesen Nagyvárad következett...

– 1940-ben áthelyezték édesapámat a váradi bíróságra, irodafőtiszt lett. Így 1941-től már a Szent László Gimnáziumba jártam, ahol Bajor Andor is osztálytársam volt. Mondhatnám: pechemre, mivel magyarból mindig jó dolgozatokat írtam – felolvasni mégis mindig a Bajorét olvasta fel a tanárunk. Nagy tudású, komoly felkészültségű tanerők kezébe kerültem: András Gusztáv, Kegyes István, Diószegi bácsi, Zsadányi Nagy Árpád, Rózsa Jenő, Jules Chapira tanítottak, és nem utolsósorban Csehi Gyula, aki aztán az egyetemen is tanárom lett. 1946-ban érettségiztem – közös csoportban az egykori szalontai osztálytársaimmal.

– S a zene? Háttérbe szorult?

– Dehogy szorult. Sőt óriási sikerélményt is hozott: bejöttek az oroszok, s amikor meglátták nálunk a zongorát, az egyik nagyon elkezdett morogni. Megijedtünk édesanyámmal, azt hittük, le akarnak lőni miatta. De csak annyit akart, hogy játsszam el neki a nótáját, a jól ismert „ocsi csornyát”, a fekete szemekről szóló dalt. Eljátszottam. Nem mondott semmit, elment. Hová, hová nem, de nemsokára viszszatért egy tábla szalonnával, és a kezembe nyomta „tiszteletdíjként”. Nagyon nagy dolog volt ez a valahonnan zabrált szalonna azokban az időkben. Egyébként Váradon Fischerné Szalai Stefánia volt a zongoratanárnőm, ő maga Bartóktól tanult. Nagyon szigorú tanárnő volt, eleve különválasztva tanította azokat, akiket tehetségesnek tartott. Legtöbbet tőlünk, a zeneakadémiára készülőktől követelt. Jól tette, mert amikor jelentkeztem, elsőre be is kerültem. Előzőleg viszont, 1946-ban sikeresen felléptem, Schumannt és Lisztet játszottam.

– Volt a családban más zenész is?

– Nem igazán. Édesanyám mondta, hogy nagyapai ágon, az egyik régen Németországba került Bechtold-rokon zenét szerzett. De hogy milyen zenét, azt végül nem sikerült kiderítenem. A kolozsvári zeneakadémián nagyon jó tanáraim voltak: Jagamas János, Major Gyula, Szegő Júlia, Lakatos István, Halmos György – na és közös albérletben laktam Kozma Mátyás kollégámmal, a későbbi ismert orgonaművész-zeneszerzővel. Csak hát megbetegedtem, mégpedig nagyon súlyos tüdőbeteg lettem. A gyógyulást épp az említett külföldi rokonoknak köszönhetem, akik küldtek – akkor nálunk majdnem beszerezhetetlen – sztreptomicint. Ma már hihetetlennek tűnik, de az épp bekeményedő hidegháborús időkre jellemző, hogy az „imperialista” gyógyszerküldemény egy részét át kellett adnunk elvtársi célokra, csak úgy kaphattuk meg a nekünk címzett csomagot. A lényeg az, hogy helyrejöttem, de világos lett, hogy a nagy fizikai erőkifejtést igénylő profi zongorázást nem folytathatom. 1953-ban jelentkeztem a magyar szakra.

– Miért épp a magyar irodalom szakra? Mennyire volt ez magától értetődő?

– Egy Arany János „köpenyegéből jövő” számára?! Természetes volt. A zene mellett az irodalom töltötte be az életemet – mindig nagyon sokat olvastam, nagyon szerettem az irodalmat. És ismét szerencsém volt, hisz a középiskolából már ismert Csehi Gyula mellett olyan tanáraim voltak, mint Szabó T. Attila, Márton Gyula, Antal Árpád, Jancsó Elemér, Szigeti József. Néhány zeneakadémiai elméleti vizsgát elismertek, egy sor különbözeti vizsgát letettem, úgyhogy 1955-ben elvégeztem az egyetemet. Rövid időn belül tanár lettem Nagyváradon, előbb a 9-es számú általánosban, majd hosszú éveken át a mostani Ady Endre Gimnáziumban. Magyart tanítottam, és egy kevés latint is, mert szerettem, tudtam és mert szükség is volt rá. Sokat dolgoztam az iskola esti tagozatán, ami azokban az „osztályharcos” időkben egyáltalán nem gyenge képességű, lusta diáksereget jelentett. Büszke vagyok arra, hogy egykori tanítványaim között itthon, de külföldön is ismert és elismert szakemberek egész sora van.

– Amikor látszólag az egyik „múzsa”, az irodalom mellett tette le a garast, akkor – múzsai féltékenység volna? – a másik, Eutherpé is újból jelentkezik. Kevésbé cifrázva: 1955-től kezdi a nagyváradi napilapban írni a Hangversenyhíradót. Miért éppen akkor?

– Nagyváradon addig is volt szimfonikus zenekar, de akkor került ide Erich Bergel karmesternek. Kirobbanó egyéniség volt, az idősebb és középkorú zenebarátok jól ismerik a nevét. Három évig volt Váradon, és mondhatom, hogy embert faragott a zenekarból. Hallatlan szigorral és igényességgel. A preklasszikusokkal és Beethovennel nevelt. Munkáját rövid ideig Remus Georgescu folytatta, majd körülbelül 1960-tól 1990-ig Aczél Ervin lett a váradi zenekar vezető karmestere. A Bergel által kezdett reformnak hamar meglett az eredménye, hiszen a 60-as, 70-es években olyan világhírű művészek vendégszerepeltek nálunk, mint Igor Ojsztrah, Danyiil Safran, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Vjacseszlav Rozsgyesztvenszkij, a hazaiak közül Valentin Gheorghiu, Halmos György, Ruha István, Ion Voicu, Csaba Péter, Ágoston András, Alexandru Demetriad, Dana Borsan, Sofia Cosma, a karmesterek közül Mircea Cristescu, Simon Emil, illetve olyan operaénekesek, mint Nicolae Herlea vagy Emilia Petrescu-Cironeanu. Avram Geoldeş irányításával megalakult a Camerata Felix kórus, nekik is jelentős sikereik voltak itthon és külföldön. A zenekar is sokat vendégszerepelt Olaszországban és Németországban, kísérték például Mario del Monacót is. És egyre bővült a repertoárjuk: Remus Georgescu „rászoktatta” a zenekart és a közönséget Brahmsra és az impresszionistákra, Aczél pedig Csajkovszkijra, Mahlerre, Honeggerre és Hindemithre. Az átmeneti nehézségek után úgy tűnik, hogy megint a régi fényében kezd ragyogni Várad komolyzenei élete, mindenekelőtt Tódor Albert kiváló menedzseri képességeinek és nem utolsósorban Lászlóffy Zsolt karigazgató áldozatos munkájának köszönhetően.

– A sok hazai zenei élmény mellett külföldön volt-e igazán nagy muzsika nyújtotta katarzisban része?

– Egyszer talán igen. Amikor a feleségemmel először eljutottunk Bécsbe, és úgymond végigjártuk az ottani zenei kegyhelyeket: Schubert házát (ami állítólag a Három a kislány színhelye), valamint Beethoven és Brahms sírját kerestük fel, de elmentünk Grinzigbe is, Beethoven kedvenc sétányára, ahol a VI. Pastorale szimfónia megfogant, s ahol Grillparzer háza is áll. S ahogy ott mászkálunk, az egyik házból gyönyörű Schubert-zongorajáték hangzott ki: úgy éreztük, mintha a muzikális Bécs ajándékozott volna meg bennünket vele.

– Vállalom a makacsság ódiumát, de visszatérnék a „múzsák lovagja” metaforához: nyugdíjba vonulása után az irodalmi múzsák háttérbe szorultak? Szép dolog az ilyesfajta „hűtlenkedés”?!

– Szó sincs hűtlenkedésről, csak épp több időm van zenével kapcsolatban írni. De nem teszek le régi vesszőparipámról, a nagyváradi kötődésű Iványi Ödön teljes írói életútjának feltárásáról. Az első megfogalmazás kézirata, ma már dokumentumértékű fotókkal az Országos Széchenyi Könyvtárban van. Egyébként a novellista Iványi mellett külön érdekesség az újságíró Iványi. Ha lesz rá kiadási igény, rajtam nem fog múlni.