Horthy-szoborállítás: széljobbos Stockholm-szindróma

Kicsit olyan, ez, mint a Stockholm-szindróma, amikor a túsz a rabság ideje alatt egyszer csak furcsa módon vonzódni kezd a fogva tartójához. Most az történt, hogy a politikai paletta szélsőjobb oldalára sorolt Jobbik aktív asszisztenciája mellett avattak Horthy- mellszobrot, miközben az akkori szélsőjobb egykori vezére, Szálasi Ferenc Horthy uralma alatt egy ideig – amúgy Rákosi Mátyással együtt – a szegedi Csillag börtön összkomfortos celláinak all inclusive szolgáltatásait évezhette. Arról nem is beszélve, hogy a kormányzó nem mindig bízta az állami erőszakszervekre a szélsőjobbos csőcselék megfegyelmezését: 1939-ben az Operaházban saját kezűleg pofozott fel egy izgága alakot, aki nyilas jelszavakat kiabált a nézőtéren.

 Régi propaganda

 A Horthyhoz való viszonyulást mai napig is nagymértékben meghatározza a Rákosi- és a Kádár-kor propagandája, amelyet a rendszerváltást követően a balliberális megmondóemberek és média is folytattak. Emiatt nem lehetett objektívan megvitatni a rendszer és a kormányzó valós történelmi szerepét. Az említett oldal képviselői kizárólag saját narratívájuk alapján értelmezték a történelmet, és sajátos képet alakítottak ki arról az oldalról, amelynek képviselői szemben álltak velük. Ennek fő eleme, hogy Horthy náci volt, a Horthy-rendszer pedig első percétől az utolsóig szélsőséges, fasiszta diktatúra. Ennek jegyében igyekeztek a különböző jobboldali irányzatokat egybemosni, és a gyökereit az 1944 előtti korszakban kereső, az 1945-ös szovjet megszállást és az 1947-es kommunista hatalomátvételt követően módszeresen felszámolt konzervatív oldalt horthysta-fasiszta-irredentának bélyegezni, és egy lapra helyezni az 1944 október 15-én a német megszállók segítségével halalomra került nyilasokkal. Olyan színben tűntették fel a jobboldalt, mintha az monolitikus egység lenne, és mindenki, aki szerint nem az a természetes állapot, ha az országot az egykori kommunista állampárt, majd később a kommunista állampárt utódjának és a doktrinér, szélsőségesen liberális oldalnak a tandeme irányítja, egyszerre lenne horthysta, fasiszta, náci, és természetesen antiszemita, valamint múltba révedő, irredenta, mucsai paraszt.

Holott egyrészt Horthyt nemigen lehet se nácinak, se fasisztának nevezni, még akkor sem, ha nem állt tőle távol az autoriter kormányzás, és az ország és a nemzet számára súlyos következményekkel járó, hibás döntéseket is hozott. Másrészt nem több propagandisztikus leegyszerűsítésnél egy kalap alá venni a cigány- és zsidógyűlölő szélsőjobbost a mérsékelt konzervatívval, azzal, aki úgy gondolja: Horthyról és a Horthy-korról nem szabad a politikai érdekek alapján kitalált lózungok mentén sommás ítéletet mondani, illetve azzal, akinek semmi baja sem a cigányokkal, sem a zsidókkal, viszont elismeri, hogy a Horthy-érában sokat sikerült tenni a megcsonkított ország gazdasági és kulturális talpra állításáért.

 Ellentétes narratívák

 Néha úgy tűnik, hogy a mai szélsőjobbosok teljesen úgy viselkednek, mintha a balliberális oldal sztereotípiái alapján próbálnák eljátszani, hogyan is kellene gondolkodnia és viselkednie egy „jobboldalinak.”

Azt hirdetik, hogy ők a nemzeti oldal, hogy a cigányokat és a zsidókat gyűlölni kell, emellett úgy gondolják: Horthyt viszont dicsőíteni ildomos. Így vadul éltetik azt a kormányzót, aki amúgy – mindamellett, hogy súlyos, tragikus következményekkel járó politikai hibákat is elkövetett – ugyanúgy börtönbe zárta a szélsőjobbosokat, mint a kommunistákat. Most mondhatnánk, hogy  – akárcsak szellemi elődeik a 30-as években – ismét csak házhoz mentek a pofonért. Csakhogy a helyzet nem ennyire egyértelmű, mivel Horthyt vitatható döntései, például a zsidótörvények elfogadása miatt valóban nem lehet példás vezetőnek nevezni. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a budapesti zsidókat mégiscsak az ő közbenjárása nyomán sikerült megmenteni.

Jelenleg szinte kibékíthetetlenek az ellentétek: a nemzet egy része főgonosznak, háborús bűnösnek tekinti, még akkor is, ha a nürnbergi perben nem vádlottként, hanem csak tanúként hallgatták ki. Ehhez a zsidótörvények és a második világháborús szerepvállalás miatti jogos ellenérzéseken kívül a ma is működő baloldali és hiszteroliberális propaganda is nagymértékben hozzájárult. Egyes nyugati sajtóorgánumok tudósításaiban most is azzal jellemzik Horthyt, hogy „Hitler szövetségeseként” aposztrofálják – ami igaz, de ilyen szenzációhajhász alapon Roosevelt vagy Churchill sem tűnik fel jobb színben, ha megállapítjuk, hogy a több tízmillió ember halálát okozó bolsevik rémuralom megteremtője, Sztálin szövetségesei voltak.

A másik rész kritikátlanul ajnározza, a háború elvesztésében és több százezer – zsidó és nem zsidó - magyar állampolgár pusztulásában államfőként vitathatatlanul meglévő felelősségét eltagadja, és kizárólag az ország gazdasági és területi gyarapodásában meglévő érdemeit emelik ki. A többiek pedig jórészt tanácstalanok, és sem egyik, sem másik oldallal nem kívánnak azonosulni, mivel tudják, hogy – mint minden más téren - a történelemben sem szabadna kizárólag fekete-fehér alapon megítélni a különböző helyzeteket és egyéneket. Ilyen körülmények között a szoborállítás mindaddig nem szerencsés, amíg nem sikerül a szikár történelmi tények ismeretében egyértelműen, elfogultságtól és hisztériától mentesen megállapítani, hol is az egykori kormányzó helye a magyar történelemben. Hogy megérdemli-e a köztéri szobrot, vagy a nevével fémjelzett kor ugyanolyan történelmi zsákutcának tekinthető, mint az 1945 és 1989 közötti időszak.