A kétkedés azonban már az 1800-as évek második felében fölütötte a helyét. Miért? Egyáltalán: miért olyan fontos ez? Nem elég vitaalapot nyújtott a költő segesvári eltűnése, majd szibériai, barguzini felbukkanása? Hát még feltételezett földi maradványainak 1989-es kiásása, azonosítása? Folytassuk a vitát születési helyével is? Nem elég az életmű?

Az életmű, a fönnmaradt 1800 vers önmagáért beszél. Petőfi a magyar irodalom legismertebb költője: a világnak azon szegletében, ahol magyar irodalmat, történelmet tanítanak, mindenekelőtt rá hivatkoznak. Nagyságát fölismerte az a kor is, amelyben született, ezért indult „harc\" a költő szülőhelyéért eltűnését követően szinte azonnal. Kétségtelen tény: Kiskőrösön keresztelték az ismert dátummal. A másik „licitáló\" Kiskunfélegyháza, ahol iskoláit kezdte. Az is tény, hogy idősebb fia, Sándor születésének idején a költő apja, Petrovics István Kiskőrösön is, Kiskunfélegyházán is bérelt mészárszéket. Ám a család soha nem lakott sem egyik, sem másik településen. Hanem akkor hol? 23 éven át Szabadszálláson.

A Petőfi-kutatás másfél évszázados vitájához szól hozzá Molnár Péterné „... a róna, hol születtem\" A Petőfi-szülőhelyvita című, a Helikon Kiadónál 2013 karácsonyán  napvilágot látott könyve. A szerző kunszentmiklósi tanárnő, nyugalmazott iskolaigazgató, lelkes irodalmár és irodalomszervező, következetes Petőfi-kutató. Érdeklődését Tóth Sándor Petőfi és szülei Szabadszálláson címmel 2003-ban (akkor már harmadik kiadásban) megjelent könyve keltette fel. Kezdjük hát azzal, mert annak is megvan a maga legendája.

Levéltár a talicskán

A ma 90 évesnél idősebb szerző, Tóth Sándor segédjegyzőként szolgált a szabadszállási városházán. Tudomására jutott, hogy a pincében idejétmúlt iratokat hajigál a kazánba a fűtő. (A történet másik változata szerint szabadon álló szín alatt tárolták az iratokat, az időjárás viszontagságainak kitéve.)

Akárhogy is történt, a lokálpatrióta segédjegyző talicskán „hazaparancsolta\" a másnak semmit sem érő paksamétákat, és évtizedek szorgalmas munkájával fejtette meg Petőfi szülőhelyének és kiskőrösi keresztelésének titkát, melyet említett könyvében tárt a nagyérdemű elé. Külön erénye művének, hogy a precíz dokumentálás mellett teret enged a szájhagyománynak, minden esetben kritikai megjegyzéseivel ellátva a hallottakat.

Az apa, Petrovics István (vezetéknevét maga is többféleképpen használta: Petrovits, Petrovich, Petrovics) 1818-ban mészárszék(társ)bérlőnek szegődött Szabadszállásra. Hat év szorgos munkája kellett ahhoz, hogy maga urává válhasson, és immár saját nevében bérelhesse a várostól a mészárszéket.

Törekvő, gyorsan gyarapodni vágyó ember benyomását keltette, hiszen a mészárszék mellett kocsmákat, majd malmot, szántókat, szőlőket is bérelt, sőt egyre-másra vásárolt. Ma úgy mondanánk: korunk vállalkozója (volt). Nem csak Szabadszálláson vállalkozott, hanem Kiskőrösön és Kiskunfélegyházán kívül távolabb, Ercsiben is. Nem lényegtelen, hogy Petrovics István minden szerződésében szabadszállási lakosként szerepel. Feleségét, Hrúz Máriát Maglódon ismerhette meg, ahol a fiatal lány cselédként szolgált. Szabadszálláson házasodtak öszsze, és ott éltek családostól 1841-ig. Molnár Péterné fontos következtetése Petrovicsék szabadszállási illetőségét tekintve éppen az, hogy bérleteik mellé sehol másutt nem vásároltak ingatlant.

Ettől még születhetett Petőfi Kiskőrösön, ha ott keresztelték. Miért nem Szabadszálláson? Az összes szabadszállási szájhagyományőrző ugyanazt a három indokot sorolja. Petrovics Sándor (a keresztlevélen Alexander) 1822 decemberében született Szabadszálláson. Születésének napja lehetett éppen december 31.

Valószínűbb azonban az, hogy korábban jött a világra. Szokás volt ugyanis, hogy az újszülöttet születéséhez legközelebbi jeles napon – vasárnap, húsvét, újév – keresztelték. Petőfi Sándor öccse, István írja le, hogy ő maga sem keresztelésekor, 1825. augusztus 31-én, hanem két héttel korábban, augusztus 18-án jött világra Szabadszálláson. Az újszülött Alexandert a „gőgös\" szabadszállási református pap nem volt hajlandó megkeresztelni. Mivel a szülők evangélikusok, a legközelebbi evangélikus lelkészhez tanácsolta őket. Az pedig Kiskőrösön volt megtalálható.

Egyes elbeszélők – akik szilveszter éjszakájára teszik a születést – úgy emlékeznek, hogy a bábaasszony aggodalmaskodott: alig életképes gyereknek minősítette az újszülöttet. Spirituszos oldattal dörzsölgették gyengécske testét, úgy leheltek belé életet. Azért indultak télvíz idején lóhalálban Kiskőrösre, hogy életében megkaphassa a keresztvizet. A harmadik, a leghihetőbb történet szerint a kiskőrösi evangélikus lelkész, Martiny Mihály a család kedves ismerőse volt. Hrúz Mária korábban nála szolgált Maglódon, ezért döntöttek úgy, hogy ő hintse az újszülöttre a keresztvizet.

Tóth Sándor könyvéből pontosan tudjuk, ki mit tett. A bábaasszony, Berta Sándorné otthon, Szabadszálláson maradt az anyával. Mivel Petrovics István munkában agyonhajszolt lovai nemigen lettek volna képesek megtenni a 23 kilométernyi távolságot Kiskőrösig, fogatot fogadtak. Pandur József maga hajtotta lovait. A kocsin az apa mellett Höss Józsefné bábaasszony és az újszülöttel a karján Pőcze Györgyné dajka foglalt helyet. (Kiskőrösön aztán szoptató dajkát is fogadtak.)

A lucskos, sáros, ragadós hóval borított úton csaknem elakadtak. A kocsi küllői úgy megrakodtak sárral, hogy egy tanyában szánkóra kellett váltaniuk. Amikorra néhány nap múlva hazatértek, Hrúz Máriának elapadt a teje. A kis Sándort a szomszédban lakó baráti család ugyanakkor szülő asszonya, P. Varga Sándorné szoptatta saját gyermekével együtt, a két kisded egy bölcsőben aludt. Petőfi később is több időt töltött a szomszédban, mint otthon. Mivel egy bölcsőben ringtak, ugyanazt az anyatejet szívták, Petőfi egyik levelében „kedves tejtestvéremnek\" nevezte P. Varga Istvánt.

Szájhagyomány-e, vagy sem, ilyen, nevekkel alátámasztott történettel egyetlen település sem büszkélkedhet, csak Szabadszállás.

Bukott Petrovics, bukott Petőfi

Mi volt a baja a kortársaknak és az utókornak mégis Szabadszállással? Akkora ellenszenv kísérte, hogy a szülőhelyért folytatott „párbaj\" Kiskunfélegyháza és Kiskőrös között folyt? Ennek oka kettős. Az első ok a szépen gyarapodó Petrovics család tönkremenetele és dicstelen távozása Szabadszállásról. A tönkremenetelbe kétségtelenül belesodorta őket a Duna 1838. évi jeges árvize is. Szabadszállás jó 30 kilométerre fekszik a Dunától, mégsem volt ismeretlen ottani áradása, hiszen jóval a folyószabályozások, az ármentesítés előtt járunk.

A Duna legnagyobb természeti katasztrófája több mint 100 településen pusztított. Szabadszálláson hárman fúltak vízbe, a vályogházak sorra rogytak össze, Petrovicséké is. (Ezért nem áll Szabadszálláson Petőfi szülőháza.) Több mint 300 ház dőlt össze 12 ezer hold őszi vetés vagy vetésnek hagyott föld, rét, legelő került víz alá, óriási károkat szenvedett az állatállomány. Odalett a raktározott gabona, egyéb élelmiszer stb. (Emlékezzünk Wesselényire, az árvízi hajósra, aki ugyanekkor Pesten mentette az emberéleteket.)

A hullámok azonban nemcsak a jeges árral csaptak össze Petrovicsék feje felett. Mert meggazdagodásuk csak részben eredt a szorgos munkából, a merész vállalkozásokból. Jól éltek, talán túlontúl is jól. Újabb és újabb ingatlanokat vásároltak évről évre. Adósságaik azonban 1830-tól egyre gyűltek, a hitelezők pedig épp az árvíz után nyújtották be a számlát. A huzavona három évig tartott, végül mindenüket elárverezték. A jól menő vendéglős, mészáros, birtokos gazda szégyenszemre földönfutóként menekült családjával Szabadszállásról Dunavecsére, ahol mészárszékbérlőként kezdhették újra életüket.

A másik szomorú szabadszállási történet Petőfi képviselőválasztása. A költő ellen fordult a város tanácsa, a leittasodott gyülekezet egyszerűen kiebrudalta a költőt szülővárosából. A forradalom lánglelkű költőjeként bálványozott Petőfi dicsfénye alaposan megkopott Pest-Budán. Nekitámadt a Batthyány-kormánynak, Széchenyinek, a legnagyobb magyarnak, Kossuthot is nyers modorban pocskondiázta.

Összeférhetetlen természetével leghűségesebb barátait is maga ellen fordította. Azonban úgy számította, szülőhelye keblére öleli, és országgyűlési képviselővé választja. Alaposan elszámította magát: Szabadszálláson még nem feledték apja gazdagodását és bukását, vele magával pedig radikális nézetei miatt („Akasszátok föl a királyokat!\") nem voltak kibékülve.

A Jászkun Hármas Kerület – a Jászság, a Nagy- és a Kiskunság – lakói, így a kiskunok is a király hűséges alattvalóinak vallották magukat. Hiszen a „jóságos\" király, az ifjú Ferenc József „megengedte\" az első független magyar kormány megalakítását, szentesítette az áprilisi törvényeket, végeredményben a magyarok minden kérésének eleget tett. Hogy mi jött azután, azt tudjuk. Igaz, nem lehetett előre kiszámítani.

Szabadszállás város tanácsa a választásokat megelőzően, idejekorán megfogalmazta – igaz titkosította – határozatát: Petőfi persona non grata (nemkívánatos személy) Szabadszálláson. Követjelöltnek egyetlen ellenfeléül annak a Nagy Sámuel református lelkipásztornak a fiát állították, aki 50 éven keresztül közmegbecsülésre szolgált Szabadszálláson, és aki az egyik szájhagyomány szerint megtagadta a kis Petrovics Sándor keresztelését.

A helyi vezetőréteg szemében Nagy Sámuel és fia, Nagy Károly testesítette meg a megbízhatóságot. A jogász végzettségű jelölt, Nagy Károly jól ismert, megbecsült közéleti személyiségnek számított. Előbb városi főjegyzőként szolgált Kiskunlacházán, majd még magasabb tisztviselői posztot töltött be. Tisztességes, vagyonos embernek tartották.

Vele szemben Petőfi alig tudott annyit összekaparni a ládafiából, hogy Pestről a Kiskunságba utazzon. Nem közömbös, hogy Nagy Károly daliás termetű, a választás idején 31 éves. A 24 éves választási korhatárt éppen túllépett, 25 éves, kevésbé vonzó külsejű Petőfi eltörpült mellette. A helyzetet jól ismerők óvták a költőt, hogy betegye a lábát Szabadszállásra. Agyonverik! Nemcsak Petőfi nem volt ijedős, ifjú felesége biztatta: Inkább verjenek agyon, mintsem gyávának nevezzenek!
Petőfi a választás előtti estén érkezett feleségével Szabadszállásra.

Felkereste egyetlen „hívét\", Péter Ambrus főjegyzőt, és pártfogását kérte. A főjegyző ígéretet tett, hogy másnap lehetőséget teremt arra, hogy Petőfi beszédet tarthasson. Egyetlen kikötése, hogy a költő várja be őt, egyedül ne kísérletezzen. A „tűzvérű\" költő és szabadságharcos azonban nem hallgatott rá. Már kora reggel a főtérre érkezett, ahol leitatott polgártársak serege gyülekezett. Felismerték, nekitámadtak.

A költő a városháza elöljáróitól remélt igazságot. Fölrohant az emeletre, ahonnan azonban letessékelték az udvarra, kocsira ültették, fegyveres kíséretet adtak mellé. Útközben fölvették Júliát, s elindultak Kunszentmiklós irányába. Igen ám, de nem az egyenes úton, hanem kerülővel, hogy ne találkozhassanak össze Petőfi szembejövő híveivel. A költő távolról látta ugyan a fellobogózott szekereket, de tudomásul vette, hogy Szabadszálláson már minden elveszett.

Az erdődi házasságlevél, meg a 9 éves szoptatós dajka

Kétségtelenül bizonyító erejűnek tűnő okirat Petőfi Sándornak az erdődi katolikus plébánián őrzött, hiteles másolatban a Kiskunfélegyházi Kiskun Múzeumban található házasságlevele, amely 1897-ben került a nyilvánosság elé. Abba az újdonsült férj szülőhelyeként Félegyházát jegyezték be. Nem tudjuk, miért. Azt azonban – a házassági anyakönyvi bejegyzés hitelességének csorbájaként – érdemes megjegyeznünk, hogy az ifjú asszony vezetéknevének végződését y helyett egyszerűen i-vel, Szendreinek írták. Júlia szülőhelyeként pedig Erdődöt olvassuk, holott Keszthelyen jött világra.

A kortársak Petőfi szülővárosaként Szabadszállást és Kiskunfélegyházát egyaránt említik. Kiskőrös „elévülhetetlen érdeme\" a keresztelés, így az irodalomtörténet e várost „fogadta el\" Petőfi szülőhelyeként. Ráadásul apja a városban bérelt mészárszéket. Csakhogy a költő minden megnyilvánulásában kiskunságinak vallotta magát. Kiskőrös pedig sohasem tartozott a Kiskunsághoz, Pest megye része volt. Időzzünk mégis Kiskőrösnél. A temetőben leljük Kurucz Zsuzsanna sírfeliratát – találjuk Molnár Péterné könyvében is. „Itt nyugszik Petőfi dajkája: Kurucz Zsuzsanna. Élt nyolcvannégy évet.\"

Honnan került elő dajkaként Kurucz Zsuzsanna? Az 1908-ban indult Petőfi-könyvtársorozat első fejezetében Kéry Gyula írja le, hogy 1894-ben interjúvolta meg a matrónát, aki elmesélte, hogy 15 évesen ment férjhez először. Megszületett fia pár hét múlva elhalálozott. Ekkor szegődött a kis Petrovics Alexander dajkájának. Ezzel szemben kiskőrösi keresztlevelén 1813. június 10-ei dátum szerepel. Azaz 1823 januárjában, mindössze 9 és fél évesen aligha lehetett szoptatós dajka.

Talán éppen ez az indoka meglehetősen szokatlan sírfeliratának, amelyen sem születési, sem halálozási dátumát nem találjuk. Egy újságcikk terjedelme annyit enged meg csupán, hogy példákat említsünk, amelyek talán olvasásra buzdítanak. Molnár Péterné könyvének jelentősége abban rejlik, hogy nem kivételez: sorra veszi a szóba került szülőhelyeket, számítás nélkül idézi a Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Szabadszállás mellett, vagy ellenük szóló dokumentumokat.

Nem juthat más megállapításra, mint amire jutott: „...Petrovics István 1818-tól 1841-ig Szabadszálláson lakott, ahol háza, földje, szőlője, malma, tanyája, tanyás földje volt és bérletei a mészárszékre, a kocsmákra és a csintovai csárdára. Sem Kiskunfélegyházán, sem Kiskőrösön nem vásárolt ingatlant magának.\" Szabadszálláson fizette évenként az adóját. Társadalmi események résztvevője, esküvői tanú stb. „Neve szerepelt a városlakók, a külön munkálatok, a földbirtokos lakosok összeírásában, a fű- és nádosztó és a kender- és krumpliföldek osztásáról rendelkező lajstromban.\"

Tartok tőle, hogy a 21. század irodalomtörténészei – legalábbis egy részük – belefáradtak a Petőfi születési helyéről és eltűnéséről, haláláról, szibériai előbukkanásáról szóló vitákba. A tudományos felismerést azonban sohasem a közöny, vagy a „hivatalos álláspont\" tisztelete viszi előre (még a természettudományokban sem), hanem a kétkedés. A kételkedő nem hisz, nem hajol meg a professzoros nagyság előtt, hanem szenvedélyesen kutatja kétkedése okát. Nincs ez másként a könyvtárnyi irodalommal bíró Petőfi-életrajz esetében sem.

Egri Sándor