Hogy lemaradsz valamiről

„Aktív alvó” vagyok: álmomban rúgdosok, hánykolódok az ágyban, csapkodok a karommal. Annyit harcolok álmomban, hogy teljesen kimerülten ébredek, legtöbbszür arra, hogy az ágy fölötti polcról rám esik valami. Ha lehet ilyen szóval illetni egy Borges-összest, vagy a Kis magyar stilisztikát. Minden elalvás egy kis halál, fokozatosan térek viszza az életbe. Előbb csak hőmérséklet van. Teremtsünk hőmérsékletet. És lőn hőmérséklet, és látá Isten, hogy jó. Csak akkor nyugszom meg, ha nem vagyok hidegebb, mint a szoba levegője. Aztán jönnek az illatok. A tegnapi alma csutkája a hamuzóban: alma és hamu, hamu és alma. Valamelyik szomszéd reggelit készít: beszivárog az ajtó alatt a rántotta illata, félálomban megéhezek, beindul a bélmozgás. Először minden fekete-fehér, utólag illesztem a színeket a tárgyakra, részben emlékezetből. Aztán megint eszembe jut: „Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!” A nyoszolyámat hagyom a picsába. Minek hordozzam? De menni kell. A parancs az parancs. Már a városban térek magamhoz. Eddig csak a folyó sodrása vitt, most elkezdek evezni.

Ha az utcán elhaladnak melletted az emberek, csak egy-két szavukat hallod tisztán. Mintha neked mondanák ezeket a szavakat, amiknek önmagukban legtöbbször nincs értelme. Mennek ketten-hárman egymás mellett, beszélgetnek, vagy magyaráznak a telefonba, és mikor melléd érnek, odavetnek neked is néhány szót. „Én értem, de” – mondja az egyik. „A hatos végállomásánál” – így a másik. „Minden viszonylagos” – szól rád a harmadik. Néha hallgatok rájuk. Legyen meg a Te akaratod. Bár még nem értem, felszállok a hatos trolira, és elmegyek a végállomásig. Közben próbálom megérteni. Leszállok a buszról, és még mindig nem értem. Minden olyan, amilyen. Az ég kék, a fű zöld, a verebek szürkék. Itt semmi nem viszonylagos. Kóbor kutyák indulnak felém a túloldalról, így elindulok a másik irányba, ahonnan jöttem. A következő utcán mankós alak jön felém, a járdára csapja orra tartalmát, de a lendülettől kipottyan az üvegszeme, és elkezd felém gurulni. Viszolygás fog el, mégis hangosan fel kell röhögnöm, mert amíg az üvegszem felém gurul, ezt ismételgetem: „Most lát, most nem, most lát, most nem.” Elhajlok a felém suhintó mankó elől, a nevetésem úgy tűnik, sértő volt. Szaporázom a lépteimet, hogy eltűnjek a környékről, de egy saroknál fiatal aktivista lép elém egy kérdőívvel. „A legfőbb »kalciumrablók« az alkohol, a nikotin, a koffein és a cukor” – hadarja el a betanult szöveget. Szerencsére még fel tudok ugrani a buszra, mielőtt becsapódnak az ajtók.