Hitler szobrásza visszatér

Barátai és művésztársai kizárólag hiperlatívuszokban áradoztak róla: „Breker korunk legerőteljesebb alakja a szobrászatban” (Cocteau); „Breker a szépség igaz prófétája” (Fuchs); „Isten szépség, és Breker az ő prófétája” (Dalí). Amíg ide eljut, látványos karriert fut be Hitler, valamint Speer oldalán: állami megrendelésre szobrokat és domborműveket készít a birodalmi kancellária és további jelentős német középületek számára. 1933–1944 között sajátos, erőteljesen klasszicizáló stílusát expresszionista beütésekkel társítva a férfit és a nőt teljes dicsőségében ábrázolta. Ezek az alakok kivétel nélkül fiatalok, becsületesek, reménnyel teli a szívük. Szóval árják – mondhatná bárki.
Nem ilyen egyszerű a kérdés, mert ha valaki nem tudja, hogy Breker-szobrot szemlél, könnyen abba a tévhitbe eshet, hogy szocreál termékről van szó. A különbség az, hogy a kommunizmus „műremekeit” szabadtéri múzeumokban, vagy akár eredeti helyükön továbbra is meg lehet tekinteni, míg Breker nem volt ilyen szerencsés. Nagy köztéri munkái jórészt megsemmisültek a bombázásokban, a maradékkal pedig a szövetséges seregek végeztek. Kész csoda, hogy 2006-ban mégis össze lehetett hozni egy teljességre törekvő tárlatot a németországi Schwerinben. A címe: Arno Breker vitára bocsátva. A hetven darabból álló gyűjteményes kiállítás nemcsak kigyúrt árjákat sorakoztat fel, hiszen a háború után jelentős hírességeket is megformázott Breker: Salvador Dalít, Anwar el Sadatot, Konrad Adenauert és Jean Cocteaut (akihez kiváló baráti szálak kötötték).
Kicsoda ez az ember, akit viszonylag békén hagytak a háború után, évekkel a halála után pedig heves közéleti vitát gerjeszt egykori munkássága? És miért bűn, hogy ő alakította ki a tiszta formát a modern német szobrászatban? Kicsoda lehet, aki Hitler mellett Dalíról is tökéletes szobrot készített? Akiről jelentős politikusok és művészek áradoznak, és vele készíttetik el arcmásukat, bronzba öntve? A világhálón a Breker-másolatoknak óriási a kereslete. Az egyik legdrágábban forgalmazott alkotása a Dalí-fej, az ára szinte hatezer amerikai dollár. Vajon mennyi lenne, ha a Hitler-fejet is szabadon lehetne forgalmazni, és a nyilvánosság előtt is terjeszteni lehetne a másolatot?
Valóságos Breker-kultusz kezd kialakulni. Még életében, 1980-ban elkezdték kiépíteni a Nörvenich-kastélyban az úgynevezett Arno Breker Múzeumot az Európai Művészeti Gyűjtemény fedőnéven. Sikerül is megnyitni ezt a múzeumot 1985-ben. Breker megmentett szobrait, grafikáit, rajzait, építészeti terveit mutatják a látogatónak, és egy szót sem ejtenek arról a fenntartók, hogy a művész kinek a rendelésére dolgozott fiatalkorában. Nyilván, ezt mindenki tudja – gondolják. Közben 1983-ban az Egyesült Államokban megalapítják az Arno Breker Nemzetközi Társaságot. Arno Breker ugyanolyan „nagy név” a modern német művészetben, mint Leni Riefenstahl. Mindketten a náci ideológiát lovagolták meg: nemcsak a rendszer kiszolgálói, hanem alakítói is voltak. A propagandaművész reneszánsza után, mintha az alvó szellemet szabadították volna ki a palackból, és a gazda csak most ébredne fel: erőteljes szócsatákat váltott ki Arno Breker gyűjteményes schwerini kiállítása. Németországban őt csak úgy ismerik, mint „Hitler kedvenc szobrászát”.
A művész kilencvenéves korában, 1991-ben halt meg. A háború után jobbára feledésbe merült a neve, szürke fátyol borult rá, soha nem tudta lemosni magáról azt, hogy a Harmadik Birodalom alkotója volt. Július közepén ez a váratlan „feltámadása” sokakat meglepett: hat és fél évtized után ismét közpénzből támogatott kiállításon lehet megtekinteni munkáit, az eldugott északkelet-németországi városban. Előre látható, hogy az október 22-éig megtekinthető kiállítás számtalan botrányt gerjeszt még.
Az előkészületek is eléggé viharosak voltak. Akadtak, akik azt mondták, hogy a berlini Olimpiai Stadion mellett látható két szobrát a labdarúgó-világbajnokság idejére vagy el kellene költöztetni, vagy pedig le kellene takarni, nehogy sértse egyes látogatók érzékenységét. A kisebbfajta politikai párnacsatát kiváltó javaslat után olaj a tűzre a mostani gyűjteményes kiállítás.
Mecklenburg és Nyugat-Poroszország tartományi fővárosa, Schwerin azért sem a legjobb hely Breker feltámasztására, állítják a vehemens ellenzők, mert itt pár hét múlva helyi választások lesznek, a keletnémet politikusok pedig megpróbálják visszaszorítani a neonáci szervezeteket. A tartomány jelentős gazdasági gondokkal viaskodik. Minden ötödik felnőtt munkanélküli (ez a legmagasabb ráta országszerte), ebben a környezetben pedig a szélsőjobb ideológia éltető talajra hull.
Klaus Staeck, a Berlini Művészeti Akadémia elnöke úgy véli, tabukat csak akkor érdemes megdönteni, ha erre nyomós ok van. Az Arno Breker-kiállítás kezdeményezői nem tudnak semmivel sem előhozakodni – mondja Staeck. „Ez az ember nemcsak Hitler protezsáltja volt, hanem profitáló is.” Csakhogy nem mindenki ért egyet azzal, hogy a morális korrumpálódás miatt a szobrászt ki kell iktatni a művészettörténetből. Günter Grass szerint a kiállítás helyénvaló, és azt kell kielemezni, hogy a tehetséges művész miként fogadhatta el a rendszert, s ezáltal hogyan legitimizálta azt. Hermann Junghans, schwerini városi képviselő szorgalmazta leginkább a kiállítást: „Nem az a fontos, hogy Breker nagy alkotó vagy iszonyatos művész volt. Nekünk a művészet és az ideológia közötti interakciót kell szemügyre vennünk.”
A pro és kontra megnyilvánulások a megnyitó napjától tartanak. A neonáci szervezetek a kapu előtt osztogatják röpcéduláikat, az ellenzők pedig követelik a kiállítás felfüggesztését. A protestálás szélsőséges formája mellett döntött Klaus Staeck is, aki lemondta a 2007-re Schwerinben tervezett plakátkiállítást. És mégis... vagy talán épp ezek miatt a figyelemfelkeltő hangok miatt: Breker hetven munkájára már az első hetekben több ezren voltak kíváncsiak, a szervező Schleswig-Holstein Háznak pedig meg sem fordul a fejében, hogy „levegye műsorról” Hitler szobrászát. Szabó Géza