Hiperrealizmus és bollywoodi cukormáz

Nem mintha Danny Boyle – aki a 90-es években a Trainspotting című kultuszfilmmel és a Sekély sírhanttal vált ismertté, de Hollywoodban is letette a névjegyét A part megrendezésével, majd a 28 nappal később című mozival azt is bebizonyította, hogy a zombifilm műfajában is lehet még újat mondani – ezúttal alulmúlta volna önmagát.

Az első könyves indiai író, az egykori diplomata Vikas Swarup művéből készült Gettómilliomos alapötlete és a történetvezetés ugyanis vitán felül eredeti és meghökkentő. A főhős, a bombayi (vagy akinek így jobban tetszik: mumbai) nyomornegyedben felnőtt, 18 éves teahordó fiú, Dzsamal Malik a Legyen ön is milliomos! helyi változatába bekerülve eljut a legutolsó kérdésig, több millió rúpiát nyerve. A rendszer – és annak megtestesítői, Vágó István indiai alteregója, valamint a rendőrfelügyelő – azonban képtelen elfogadni és feldolgozni, hogy valaki, aki a városhoz szervesen hozzánőtt nyomortelep legmélyebb bugyraiból érkezik – egy „gettókutya”, ahogy a film eredeti címében is nevezik – könnyedén saszszézzon végig azon az úton, amelyen rendszerint kiművelt emberfők, egyetemi tanárok is elvéreznek, és besöpörje a húszmillió rúpiát. Ezért őrizetbe veszi a rendőrség, az őrsön pedig a legkegyetlenebb kínzásokkal próbálják meg rávenni, hogy vallja be: csalással jutott el a főnyeremény küszöbéig.

Dzsamal azonban nem vall – mert nincs mit. Ehelyett – miközben a vallató rendőrtiszt videóról játssza le a fiú vetélkedőben való szereplésének állomásait – elmeséli az életét. Kiderül ugyanis, hogy a szerencse – jobban mondva, mint ez a film végén kiderül, a sors – éppen olyan kérdéseket sodort az amúgy nem túl művelt Dzsamal útjába, amelyek valamilyen módon életének meghatározó eseményeihez kötődnek.

Ettől kezdve pedig betekintést nyerhetünk az indiai nyomortelepen felnövekvő gyerekek igencsak megrendítő mindennapjaiba, az élmény drámaiságát a néha álomszerű történet és a nyomornegyedet bemutató hiperrealista ábrázolásmód közötti ellentétből fakadó feszültség is fokozza.

A történet amúgy – ha már Indiában játszódik – néhány elemében az indiai filmkultúra, azaz a bollywoodi filmes nyelv, illetve képi világ elemeit idézi, sőt maga a sztori is egy-két, a nyolcvanas években a hazai mozikban is vetített indiai „remekmű” (például az Emlékek lánca) alaptörténetét idézi. Így aztán nem hiányzik a humor – a latrinába bezárt Dzsamal az emésztőgödrön keresztül jut ki a vécéről, hogy aztán tetőtől talpig trutyitól csöpögve kérjen autogramot a nyomortelepre látogató bálványozott filmcsillagtól –, az egzotikus környezet – Dzsamal és bátyja a gyermekkoldus-koldusmaffia kegyetlen és pénzéhes vezetője elöl menekülve a Tádzs Mahalhoz is eljut – és természetesen a szerelmi szál sem: a még kisfiú Dzsamal édesanyja elvesztése után ismerkedik meg a szintén árva Latikával, akit aztán a hosszas kalandozások során hol elveszít, hol ismét megtalál.

A Gettómilliómosban megrajzolt India-kép egyáltalán nem hízelgő: a nyomornegyedekben tengődő milliók sorsa kilátástalan, a bűnözés a mindennapok, a létfenntartás része. Emellett a vallási konfliktusok is mindennaposak: a világ legnagyobb demokráciájaként számon tartott országban felfegyverzett hinduk rontanak a gyanútlan muzulmánokra, hogy a nők és a gyermekek életét sem kímélve „javítsanak” a felekezeti arányokon. A rendőrség pedig minden, csak nem rendfenntartó szerv: ha éppen tömegmészárlás zajlik, vagy jelentős bűncselekmény szemtanúi vagyunk, a közelben lévő járőrök éppen szerencsejátékkal foglalatoskodnak vagy alszanak, miközben a Dzsamalék által elkövetett legkisebb gyermekcsínyt is rendszerint legalább féltucatnyi egyenruhás igyekszik megtorolni.

A Kelet és a Nyugat ellentéte, a két világ, a régi és az új keveredése is lépten-nyomon visszaköszön a filmből: a nyomorgó indiai gyerekek és a gazdag nyugati turisták, a mumbai utcakép és az amerikai licencű televíziós játék ragyogó neondíszletei, a nyomornegyedek és a helyüket átvevő modern lakótelepek, valamint a filmben egyaránt alkalmazott realista ábrázolásmód és a bollywoodi cukormáz próbálják érzékeltetni a két világ, két identitás határán billegő indiai társadalom lelkiállapotát. A nyomor világából való kitörés meglehetősen nehéz, és a jelek szerint csak két úton lehetséges: vagy az ingatlanfejlesztővé avanzsált, a gettó helyén lakótelepet építő helyi gengszterfőnök szolgálatába állva, mint Dzsamal bátyja, vagy a mesebeli, milliós nyeremény besöprésével, mint Dzsamal. Egyik sem túl biztató, és egyik sem garantálja a végső sikert. Egyik úton a gengsztervilág gyilkos törvényei, a másikon a hírnevét féltő játékvezető kisszerűsége és irigysége jelenti a legfőbb veszélyt.

A film képi megoldásai is emlékezetesek maradnak: a pörgő, gyors vágások, a szokatlan, váltakozó szögű beállítások szinte mindvégig erős vizuális élményt nyújtanak a nézőnek.

Ám a jó alapötlet és az erős rendezői megoldások sem mindig bizonyulnak elegendőnek ahhoz, hogy egy film mindvégig egyenletesen erős legyen. A Gettómilliomos vége felé ugyanis már az egészségesnél jóval nagyobb arányú Holly- és Bollywoodot adagoltak a filmhez, ami az addigi drámai élményt szinte teljes egészében tönkreteszi. A film befejezése a lehető leggejlebb, ami csak elképzelhető, a sorsszerűség és a véletlenek összjátéka nyomán kialakuló valószerűtlen zárás még akkor is méltatlanul gyenge befejezést eredményez, ha a rendező esetleg ezzel akarta még autentikusabbá tenni az „India-fílinget”. Az emberben határozottan az az érzés alakul ki, hogy Boyle a párnája alatt őrzi a Valami Amerika első részét tatalmazó DVD-t, és jobb híján a magyar „klasszikus” zárásából inspirálódott. A leggagyibb bollywoodi filmeket idéző végső „össztánc” pedig még azt a nézőt is kiábrándítja, aki Boyle eddigi tevékenysége, illetve a Gettómilliomos kétségtelenül meglévő pozitívumai miatt még az émelyítően édeskés befejezést is megbocsátotta volna.