Herold? Vasvári

Negyvenéves volt, amikor a kőgazdag nénikéje jobblétre szenderült, és mivel a néninek nem volt más élő rokona, rá maradt az egész vagyon, annyi, amennyit el sem lehetett volna költeni. Na – gondolta Herold ? Vasvári –, most aztán a nyakamba veszem a világot, kifürkészem minden titkát. Azzal Herold ? Vasvári felkapta régi jó csizmáját a lábára, és útnak eredt.

Útközben, ha valahol kiszimatolták, hogy mennyi pénze van, köré gyülekezett a sok haszonleső, na meg a cafkák, úgy bántak vele, mint a hímes tojással. Herold ? Vasvári tudta ám jól, mire megy ki a játék, agyafúrtabb fickó volt annál, mintsem hogy bedőljön a hízelgésüknek. Egyik újdonsült cimborájával sem kötött barátságot, egy nőt sem kedvelt meg, pedig annyi közül választhatott, amivel már Dunát (Mississippit, Amazonast) lehetett volna rekeszteni.

Éjszakánként, amikor már az egész slepp jó alaposan bepiált, és elpucolt a lakosztályából, amelyiket épp kibérelt valamelyik város méregdrága szállodájában, Herold ? Vasvári az egy-két ottmaradt cafkát nézegette, ahogy részegen és anyaszült pucéran hevernek a padlón vagy a szétdúlt ágynemű között. Reggelre a csajok mindig hűlt helyét találták, elárulhatom.

Közben alaposan szemügyre vette a világ csodáit, amerre csak járt. Látott óriási múzeumokat, amelyek a valaha élt leghatalmasabb művészek alkotásait őrizték, gyémántokból kirakott utakat, épületeket, amelyek az égig értek, emberi csontokból épített templomot, áldozati oltárokat, olyan gyors járműveket, amelyekkel vissza lehetett száguldani a múltba vagy előre a jövőbe, rég kipusztult élőlények hatalmas maradványait, embereket, akiken nem fogott a puskagolyó, a kardvas pedig kettétört a bőrükön, olyan hatalmas óriáskereket, amelyre csak szkafanderrel lehetett felszállni, mert amikor a benne ülő a tetejére ért, már elhagyta az atmoszférát, és még számos ehhez hasonlót. Egyik sem lepte meg túlságosan.

Egy napon gondolt egyet ez a Herold ? Vasvári. Most már láttam mindent, amit látni lehet – mondta magának. Azzal vett magának egy házat egy elhagyatott falu végén, annyi ecsetet, vásznat és festéket, amennyi egész életére elég lehetett, majd kiszúrta a szemeit.

Igen ám, de olyan alaposan és aprólékosan megfigyelt mindent az útja során, hogy vakon, emlékezetből le tudta festeni azokat a csuda dolgokat, a csonttemplomot, a gyémántutakat, az óriáskereket, pucér csajokat és a többit. Olyan élethűen, hogy csodájára járt az egész világ. Jöttek hozzá mindenhonnan. Én láttam ezt az óriáskereket, kiköpött így nézett ki – kiáltotta az egyik. Én voltam annál a csontokból készült templomnál, egy fénykép se adná vissza pontosabban – csodálkozott egy másik. Barmok – gondolta ő. És ez így ment évekig.

Mielőtt elpatkolt volna, Herold ? Vasvári végrendelkezett. Csizmáját ma egy híres múzeumban lehet megtekinteni. Képeit – ahogy kérte – mellé temették. „Herold ? Vasvári 1915–1996. Minek?” – ezt írták a sírkövére.