Hány lépés az élet?

Erre a hétvégére is valami vidámat szerettem volna írni. Már-már leütöttem az első betűvel együtt az alaphangot, hogy akkor Barni, a kedves kis kutyusunk milyen újabb kalandokkal szórakoztatja a zsebkendőnyi udvarunkon zsivajgó gyermeksereget, amikor már megint megcsörrent a zsebtelefon: tévedtél, Noémi volt. Tiszta bolondok vagytok, azzal nyugtattok napokon keresztül, hogy nem Noémi volt, nem a Jókai utcában a turkáló fénymásolt reklámcéduláit mosolyogva osztogató barna lány, hanem a húga; erre most azzal álltok elő, hogy de mégis. Az embernek amúgy sincs ereje felhívni a családot (mert mit lehet úgy mondani, hogy egymás szemébe nem nézhetünk?), s akkor most ez. Nem mintha így vagy úgy, bármelyik változatban különb lenne a fájdalom s a család iránti együttérzés, amelyeknek kifejezésére nincs emotikon.

De mégis. Mert így akkor újrajátszódik az igazi rémfilm, hogy a három lány maga mellett tolja a biciklit, amint a szászfenesi aszfaltcsíkon átkel, a gyalogátjáró előtt az autósor leáll, s a külső sávon rohanó őrült vagy menő, vagy figyelmetlen, vagy tapasztalatlan (innen nézve nem mindegy, amikor a végkifejlet ugyanaz?) a halálba sodor egy ki sem bontakozott életet. Üvöltő mentőkocsi, helyszínelő rendőrség, s hogy a csattanás nem a gyalogátjárón, hanem pár lépéssel odébb történt. Mindez természetesen a külső sávon rohanó őrült vagy menő, vagy figyelmetlen, vagy tapasztalatlan (nem mindegy, ha a végkifejlet ugyanaz?) szempontjából érdekes mint bírósági enyhítő körülmény. Mintha sok-sok lépéseken nem díszelegnének piros és kéttáblák: gyalogátjáró.

Most pedig olyanok vagyunk, mint Valentina. Aki nem képes felfogni, hogy a gyermek, Catherine egy osztálykiránduláson lezuhant a mélybe, és meghalt. „Az osztálytársak körülállják a kicsi holttestet. Nézik a testet, amely az imént még Catherine volt, és keveset értenek mindabból, ami most bennük, kívülük történik. Már rég megunták ezt a mókát, játszani szeretnének, fára mászni vagy bújócskázni egyet. Miért kellett hogy Catherine éppen most, a játék közepén haljon meg?” Ezt a történetet Ő írta. Irigylésre méltó tehetsége megtestesült első gyümölcsében, írói, költői pályája első lépéseinek egyetlen kötetében, a két éve megjelent Emotikonban. Vagyis az emóciós ikonok könyvében. Érdekes, hogy ebben a múltban és a virtuális világban egyformán bóklászó kötetben a fiatalabbak és a klasszikusabb szövegekhez szokott idősebbek egyaránt megtalálták a kedvükre valót.

Erre vonatkozólag tavaly ilyenkor mertem levonni a következtetést, amikor Szilágysomlyón a Báthory-könyvtárnapon egyszercsak kiállt a közönség elé egy kefefrizurára nyírt koromfekete hajú és szemtelenül fiatal lány, vagyis Ő, és hőseinek, Daniel Ludensinek, Valentinának, Nórának, Evának, Müller bácsinak, Paul McHugh úrnak, az ápolónőnek a különleges történeteivel traktálta a szemben ülő tisztelt publikumot. Még szép, hogy teljes sikerrel. „Gyermekkorom óta írogatok, az eddig összegyűlt írásaimból állt össze ez a kötet” – magyarázta a végén két korty borvíz között, aztán a kocsiban Kolozsvár felé keserűen elkuncogtunk azon, hogy mennyire igénytelen és pongyola módon beszéljük, tulajdonképpen idegenektől átvett szavakkal gyalázzuk itt, Erdélyben, Kolozsváron, a Székelyföldön, mindenütt igen sokan a magyar nyelvet. Beszélve és leírva egyaránt. S hogy mikor jelenik meg a következő köteted, dolgozol valamin? Ő, hogy nem erőlteti, csak amikor kedve van, s jönnek a szavak.

Mindig ezt mondta, valahányszor a Jókai utcában felém nyújtotta az újabb és újabb, fénymásolt reklámcédulát, és soha nem tudtam eldönteni: valóban nem ismer fel, vagy hőseinek újabb kalandjait vázolja, fejben, amikor arra eszmél, hogy tulajdonképpen hogyne ismernénk egymást, s hogy tegnap is, azelőtt is, és azelőtt is kaptam tőle papírfecnit? Vagy két hete beugrottam helyette: na, seperj a telefonodért s az édesapád mobilszámáért, és mondd meg neki, hogy kerítünk Vistában egy kicsi házikót. (Lakni, mert a per elment.) Hozta a számot, s az ismerősök bolondnak néztek, hogy miket osztogatunk a Jókai utcában. Egyedül Ő tudta, hogy milyen igaz ez a játék. Szilágysomlyó óta bántam, hogy nem dedikáltattam kötetét. Most már nem bánom. Mert tehetsége megtestesült gyümölcsét – ha majd eljön az ideje, és valamiképpen kiérdemlem, hogy az Ők társaságába és ne a pokolba kerüljek –, az Emotikont most már biztosan magammal viszem.