Hang-jegy: Történetek a pokolból

A 70-es évek legelején elkezdődött karrierje során azonban 15 olyan lemezt készített, melyek miatt ma az amerikai fekete zenészek közül az egyik legnagyobbként emlegetik, egy lapon Curtis Mayfielddel, Marvin Gaye-jel, vagy James Brownnal. Scott-Heron Chicagóban született 1949-ben, de a Tennessee állambeli Jacksonban nevelkedett. Jamaikai születésű apja volt az első fekete futballjátékos, aki az 50-es években bekerült a Celtic Glasgow labdarúgócsapatába.

Anyja a New York Oratorial Society énekese volt, apja a hivatásos futballkarrier mellett költőként is tevékenykedett. Gil 13 éves volt, amikor a New York-i Bronxba költöztek. Íráskészségére hamar felfigyeltek, ösztöndíjat kapott, diplomáját kreatív írásból szerezte. A hatvanas évek forrongó Amerikája érlelte társadalomkritikus hozzáállását, s állítólag egy időben kapcsolatban állt militáns afroamerikai mozgalmakkal is.

Már 1970-ben megjelent első albumán is kemény média- és fogyasztói társadalomkritikát fogalmaz meg, de nem tud elmenni szó nélkül az önjelölt fekete mozgalmi vezetők képmutatása mellett sem, dühíti a fehér középosztály tudatlansága és érdektelensége azzal kapcsolatban, hogy hogyan élnek a gettóban a társadalom szegényebb rétegei. A lemezborítóin olyan nagy elődöket említ példaképekként, mint John Coltrane, Otis Redding, Billie Holiday, Langston Hughes, Malcolm X vagy Nina Simone.

Zenei pályafutását a Brian Jackson dalszerzővel való közös munkája határozza meg: a közösen készített lemezeken a dzsessz, blues és soul zene fúziójával kísérleteztek, a lírai tartalom pedig rendszerint az akkori társadalmi és politikai kérdésekhez kapcsolódik. Ezek az albumok, különösen az 1970-es évek elején megjelent kiváló Pieces of a Man és Winter in America befolyásolták és segítették az olyan későbbi afroamerikai eredetű zenei műfajok létrejöttét (hiphop, neo soul vagy a mai értelemben vett rhythm and blues).

Az azóta szállóigévé vált, The Revolution Will Not Be Televised című 1974-ben megjelent három és fél perces, zenei alapokra felmondott „forradalmi versét” egyenesen műfajteremtőként emlegetik, a dal miatt a fekete Bob Dylannek is nevezett előadót a rap keresztapjaként emlegetik. Tizenhat év hallgatás után idén újra az érdeklődés középpontjába került, I’m New Here című visszatérő albumát a legendás londoni független kiadó, az XL Recordings (Radiohead, The White Stripes, Bassement Jaxx, Sigur Rós, Beck, The Prodigy) gondozásában jelenteti meg. A cég alapítója és tulajdonosa, Richard Russell maga irányította a készülő anyag munkálatait.

Az I’m New Here (Új vagyok itt) Scott-Heront úgy ábrázolja, mint aki az elmúlt évtizedek függőségi problémáin felülemelkedve életét mérlegeli védjegyszerű énekstílusának erejével és bölcsességével. Vízióit – versek és dalok váltogatják egymást szűk, de rendkívül intenzív 30 percben – Russell vibráló, elektronikus zenei világa közepette osztja meg. A páros az albumot 2007-ben kezdte el felvenni, nagy részét az utóbbi tizenkét hónap folyamán New Yorkban rögzítették.

A végeredmény kifogástalan: néha olyan, mintha Morgan Freeman beszélne hozzánk rímekben, néha pedig olyan, mintha egy sokat látott, tapasztalt bluesénekest hallanánk kortárs zenei alapokra énekelni. Nehéz bármit is kiemelni a lemezről, amit viszont feltétlenül hallani kell, az alig több mint egyperces Where Did the Night Go, a Me and the Devil című, koszos hangzású nagyvárosi kesergő újraértelmezése vagy a New York Is Killing Me című klasszikus bluesszám feldolgozása. Egy dicsőséges, tiszteletreméltó visszatérés ez: az I’m New Here minden pillanatában hiteles, mély, lenyűgöző. De elsősorban őszinte.