Hang-jegy: Fullánk mester újabb kísérlete

Ettől függetlenül persze az 58 éves Gordon Matthew Sumner még mindig világsztárnak számít, koncertjei telt házasak bárhol a világon, függetlenül attól, hogy lantot ragad, spanyol gitáron játszik, dzsesszbandával vagy éppen szimfonikus zenekarral lép fel. A brit zenész több mint 35 éve tartó karrierje során a The Police-szal és szólóban mintegy 100 millió lemezt adott el, emellett számos filmben szerepelt. Mindent elért már, amit ezen a piacon el lehet, de közben továbbra is azt nyilatkozza, hogy több vasat szeretne a tűzben tartani, például folytatni akarja a 2006-ban elindított reneszánsz zenei projektjét is. Hadd tegye. Mint ismert, 2007-ben egy világ körüli koncertsorozatra újra összeállította a The Police-t is, azóta egy karácsonyi lemezt is összedobott, és most újra világkörüli turnén vesz részt.

A koncertkörúthoz apropót biztosító lemezen a popsztárrá lett tanár bácsi bő három évtizedes pályájának darabjaiból szemezget, méghozzá a londoni Királyi Filharmonikus Koncertzenekar kíséretében.
Aki most kíván ráhangolódni a mester munkáira, annak bizony sokat kell pótolnia. Fullánk úrra pályafutása elején nagy hatással volt a dzsessz és a Beatles – ezt a lemezeit hallgatva nem is tagadhatná le. A The Police nevű zenekart 1977-ben alapította meg Stewart Copeland dobossal és Andy Summers gitárossal. A csapat viszonylag rövidnek mondható, alig 8 éves pályafutása alatt világhírűvé vált, öt Grammy-díjat és két British Award-díjat is besöpörtek.

Sting azonban új kihívások után nézett: 1984-ben mindenki meglepetésére feloszlatta a zenekart, és négy fiatal amerikai dzsesszmuzsikussal saját lemezt jelentetett meg The Dream of the Blue Turtles címmel. Sajátos stílusával és kiemelkedően jó előadásmódjával a világ legszínvonalasabb előadóművészei közé emelkedett. Leghíresebb dalai közé tartozik az Englishman in New York, Fragile, Shape of My Heart, Desert Rose, Mad about You és az If I Ever Lose My Faith in You vagy a The Police-korszakban írt Roxanne és az Every Breath You Take, utóbbi állítólag minden idők egyik legtöbbet játszott rádióslágere.

Legtöbb szakértő szerint a kiváló dalszerző az 1987-es … Nothing Like The Sun után követte el első igazi zenei ballépését (a The Police-életmű és az 1985-ös The Dream of the Blue Turtles szólólemez, valamint az azt követő dupla Bring on the Night koncertlemez úgy tökéletes, ahogy van). A harmadik Sting által jegyzett stúdiólemez, az 1991-es The Soul Cages volt az első árnyékosabb és viszonylag sikertelenebb munkája, szükséges is volt, hogy összekapja magát az 1993-as Ten Summoner’s Tales idejére. Bár az a lemez sem tökéletes, dzsessz-popból hagyományos popba váltásával kellően ügyesen válaszolt a kilencvenes évek elejének hangzásbeli kihívásaira és felragyogtatta a már éppen halványuló zenész csillagát. A következő album, az 1996-os Mercury Falling talán túlzottan is kényelmes körülmények között készült, az eredmény – korábbi munkáihoz viszonyítva – szintén gyengécske. Persze az akkori könnyűzenei színtér élvonalában mindegyik produkció simán megállja a helyét, s minden említett korongról kikerült 2-3 világsláger.

Következik az ezredfordulón megjelent Brand New Day, ami viszont messze meghaladta a várakozásokat, ráadásul kereskedelmileg is az eddigi legsikeresebb Sting-lemez lett, ezen a lemezen hangzik el az egyik legszebb dala, az A Thousand Years és a Desert Rose is. A 2001. szeptember 11-én (azon a bizonyos ikertornyos napon, ugye…), emlékezetes körülmények között rögzített intim hangulatú koncertlemez, az …All This Time sem rontott a renomén – ezt saját háza udvarán, tizenkét kiváló zenésszel rögzítette –, Sting pedig bolond lett volna változtatni az előzőnél bevált megoldásokon. A következő sorlemez a Sacred Love egy fiatalosnak, művésziesnek szánt korong, viszont az előzőnél sajnos kissé öregesebben használt modern elektronikai/tánczenei hatásokkal lett telezsúfolva, így egy fáradtabb, hatástalanabb lemezről számolt be a szaksajtó. A bosnyák lantművésszel, Edin Karamazovval közös 2006-os régizenealbuma, a Songs from the Labyrinth már egy kísérlet: a korongon a 16–17. században alkotó század fordulóján élt udvari lantos-dalszerző, John Dowland dalait énekli. Mondanom sem kell, ezt is csak a rajongók gyűjtötték be, akárcsak a tavaly megjelent If on a Winter’s Night című félig-meddig karácsonyi lemezét.

Az idei karrierfellendítő próbálkozásban a londoni Királyi Filharmonikus Koncertzenekar segít hősünknek. A Symphonicities (szójáték a The Police 1983-as, Grammy-díjas Synchronicity című lemezével) nevet viselő projekt keretében az Englishman in New York, a Roxanne és a többi nagy sláger nagyzenekarra átírt verzióban hangzik el, az eredmény pedig meglepő módon kicsit sem lett giccses. Száz meg száz hasonló kezdeményezés vallott már kudarcot, ez a lemez viszont inkább kellemes csalódást okoz. Már az összeállítás is meglepő: a lemezen filmbetétdalok és albumról lehagyott nóták is elhangzanak – például a zseniális The End of the Game, amely a Brand New Day című korongról érthetetlen módon maradt le, azaz mindössze egy 20 másodperces szösszenet hangzik el belőle –, ugyanakkor van itt egy-két elhanyagolt nóta is, melyeket Sumner mester évek óta hanyagolt. Az átiratok legjobbjai persze a 20 évvel ezelőtt trióra írt, mégis bámulatosan sokrétű hangszerelést megengedő három The Police-dal és az eredeti verziójához képest túl sokat nem változott Englishman in New York, de szerencsére ezeken túl is találhatók érdekes momentumok az albumon.

Az 58 éves Sting a lemezt bemutató turné előtt egy interjúban kiemelte: általában nem kedveli a szimfonikus zenekarral vegyített popzenét, mert az legtöbbször a zenészek és a közönség számára egyaránt unalmas. Mint mondta, véleménye akkor módosult a rock, valamint a fuvola és a hárfa keveréséről, amikor lehetősége nyílt a legjobb klasszikus zenészekkel együttdolgozni. A világsztár november 6-án Budapesten, a Papp László Sportarénában élőben is bemutatja a kiváló lemezt. Kíváncsian várjuk, hogy a színpadon is olyan pimaszul tökéletes lesz-e minden, mint ezen a friss kiadványon. Sting bizony továbbra is az egyik legjobb a legjobbak között, és ez a lemez – ha nem is több, mint egy újabb igényes kiadvány – emlékeztet minket erre.