Hang-jegy: családos dobos mikrofont keres

A Radiohead a ’80-as évek közepén, eredetileg még On A Friday néven középiskolai zenekarként alakult, és azóta is ugyanaz az öt zenész alkotja: Thom Yorke (ének, gitár, zongora), Ed O’Brien (gitárok), Philip Selway (dobok), Colin Greenwood (basszusgitár) és öccse, Jonny (gitár, billentyűk). Noha különböző városokban folytatták egyetemi tanulmányaikat, a közös munkát nem szüneteltették.

Amikor a dolog kezdett némiképp komollyá válni – szerződéskötés lemezkiadóval –, a zenekar már Radiohead néven futott, s a kesernyés hangulatú balladakeretben hangfaltépő gitárrobbanásokkal megszólaló Creep már slágernek számított. Akkor már ’93-at írtunk, a bemutatkozó lemez – a számos kiváló dalt tartalmazó, de a zenekar későbbi munkáihoz viszonyítva jóindulattal is átlagosnak nevezhető Pablo Honey – pedig egész jól fogyott. Két évvel később egy igazán zseniális, The Bends címmel ellátott gitárlemezzel folytatta a legénység, melyet évekkel később számos zenei szaklap minden idők egyik legjobb könnyűzenei kiadványaként emleget.

Az 1997-es OK Computer album idején pedig már a legfontosabb gitárzenekarként, az új Pink Floydként ünnepelték őket. Ez a kiadvány is helyet kapott az elmúlt évszázad legjobb lemezeit sorjázó listák élén. Az OK Computert a WAN2 magyar zenei magazin 2002-ben összeállított Minden idők 100 legjobb albuma listáján az ötödiknek választotta, olyan albumokat megelőzve, mint a Closer (Joy Division), Who’s Next (The Who) vagy Automatic for the People (R. E. M.).

A fiúk azonban újra továbbléptek. A 2000 őszén megjelent Kid A című kiadványon – és a fél évvel később megjelentetett Amnesiac albumon – a Radiohead szinte teljesen hanyagolta a gitárokat és főleg az elektronikai kísérletezésre helyezte a hangsúlyt. A hallgatóbarátnak egyáltalán nem nevezhető kiadványok „érthetetlen módon” még így is helyet követeltek mindenféle lemezeladási toplistán (Amerikában és Európában egyaránt), akárcsak a későbbi, a George W. Bush-ellenes kampányszlogen alapján Hail to the Thief-re keresztelt hatodik lemez 2003-ban. Újabb meglepő húzás tőlük, hogy 2007-ben a zenekar maga jelentette meg a hetedik, In Rainbows című lemezt – a szerződésük még 2003-ban lejárt az EMI kiadóval – digitálisan letölthető formában, amiért mindenki annyi pénzt fizethetett, amennyit akart. Legyen az 99 penny vagy akár 99 font. Később megjelent az üzletekben is, és kritikai és slágerlistás sikereket is elért.

A Radiohead korábbi kiadója 2008 elején bejelentette, hogy válogatáslemezt fog kiadni az együttes legjobb dalaiból, melynek megjelenési dátumát június elejére, azaz a 2008-as turnéjuk kezdetére fogják időzíteni. A kiadvány az együttes beleegyezése nélkül jelent meg, viszont a dalok jogai a kiadónál maradtak. Thom Yorke így nyilatkozott a válogatásról: „Fura dolog ez a Greatest Hits kiadvány, hiszen igazából soha nem írtunk slágereket. Olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint amikor bekukkantok abba a lakásba, ahonnan már elköltöztem, és kiakadok mondjuk az új tapétán.”

Ilyenkor illik persze leírni azt is, hogy a Radiohead több mint 30 millió albumot adott el, legutóbbi lemezüket a megjelenés napján másfél millió rajongó töltötte le, telt házas koncerteket adnak világszerte stb. Ennél talán fontosabb az, hogy Jonny Greenwood gitáros a BBC szimfonikus zenekarának főállású klasszikus zeneszerzője (!), két kiváló filmzenét is készített (Bodysong, There Will Be Blood), Thom Yorke énekes pedig készített egy zseniális, főleg elektronikus kísérleti zenékből összeillesztett (meghatározása szerint laptop-blues) lemezt, néhány hete pedig Philip Selway dobos egy akusztikus folklemezzel rukkolt elő. Énekesként, dalszerzőként, gitárosként mutatkozik be.

Egy egészen elképesztő történet ez: enyhén szólva ritka, hogy egy középiskolában öt ilyen tehetséges figura találkozik, és a tanintézet pincéjéből elindulva 25 évvel később a világ egyik legfontosabb, legizgalmasabb zenekaraként menetelnek, ráadásul alaposan feladva a leckét a műfaji besorolásokkal dobálózó szaklapok képviselőinek.

Nos, itt van ez a Philip Selway-lemez, egy újabb kockázatos vállalkozás, ha azt nézzük, hogy egy világhírű zenekar dobosának a projektjéről van szó. Kockázatos, mert számos példa van rá, hogy híres zenekarok dobosai próbálkoztak már hasonló éneklős-gitározós lemezzel, szerény sikerrel (Ringo Starr, ugye…).
A Radiohead kiváló dobosa két évvel ezelőtt a 7 Worlds Collide nevű jótékonysági előadás-sorozatban kapott bemutatkozási lehetőséget, hogy saját szerzeményeit a nagyközönség elé tárja, a pozitív visszajelzések alapján pedig úgy érezte, indokolt egy komplett nagylemez megjelentetése is. Így született meg a majdnem teljesen akusztikus gitárra és Philip fátyolos hangjára épülő Familial, a közreműködők között a Wilco zenekar két tagja, Glen Kotche és Pat Sansone vállal szerepet, Lisa Germano énekesnő pedig több dalban vokálozik. A felvételek a Radiohead oxfordshire-i „főhadiszállásán”, a Courtyard Studiosban zajlottak.

A néhai Nick Drake, Tim Buckley vagy a manchesteri Stephen Fretwell munkái juthatnak eszünkbe ezekről a dalokról. Egyszerű, okosan megírt, rövid (alig 3 perces) melódiákat kapunk, a műfaj írott és íratlan szabályaihoz igazodó korrekt munkát. Egy negyvenhárom éves, háromgyerekes családapa tíz őszinte vallomása kapott helyett a lemezen, a dalok témái pedig értelemszerűen egy középkorú férfi hétköznapi problémáit – szülő-gyerek kapcsolat, családi veszekedések, hozzátartozók elvesztése – járják körül. A legszebb talán az apai gyengédségről szóló The Ties that Bind Us vagy a The Witching Hour komor balladája.

Sehol egy Radioheadre kicsit is hajazó megoldás – némi túlzással a Broken Promises című dal talán felférne egy zenekari kiadványra is, mondjuk egy kislemez B oldalára – csupa kedves, csendes dal. Tisztességes iparosmunka, abszolút vállalható produkció ez, ami nem akarja megváltani a világot, a Familial csupán abban hasonlítható az anyazenekar termékeihez, hogy kifejezetten őszintének hat és minden pillanatában szép. De az egészen biztos, hogy nem érzünk majd késztetést rá, hogy mindennap elővegyük. A családi fotókat sem szoktuk, igaz?