Hang-jegy: A nő, aki nem hagyja, hogy elfelejtsük

Ez az időszak a nyolcvanas évek egyik legnépszerűbb előadója, Sade nélkül telt el, akit immár több mint 25 éve jegyez a szakma, főként öt lenyűgöző dzsessz-pop lemez és a zenekar névadójának, az 50-es éveiben járó Sade Adu összetéveszthetetlen hangja, előadásmódja miatt.

A varázslatos szépségű, nigériai származású énekesnő és zenekara február 8-án, egy évtizedes hallgatás után dobta piacra újabb lemezét, Soldier of Love címmel. Új album ez, új dalokkal, a recept viszont a régi maradt: még mindig a szerelemről és hiányáról, a szépségről, a veszteségekről énekel, szerelmesen, őszintén, szépen. Maradt a melankólia, a visszafogottság, a nőies elegancia is. Az eredmény pedig újra lenyűgöző, a régi varázslat hiánytalanul visszaköszön róla.

Sade Adu – a zenekar fő mozgatórugója és dalszerzője – az albumok közötti hosszú időközöket meggyőződésbeli, hitelességi kérdésnek tartja. „Csak akkor készítek lemezeket, amikor úgy érzem, hogy van valami mondanivalóm. Nem érdekel az olyan zenék kiadása, mely csak azért van, hogy eladjunk valamit. A Sade nem egy márkanév” – nyilatkozza, ha arról kérdezik, miért jelentkezik ilyen ritkán. A Diamond Life (1984), Promise (1985) és a Stronger Than Pride (1988) című sikerlemezek megjelentetése után öt évre eltűnt, majd az 1992-ben Love Deluxe című albumával tért vissza, hogy aztán nyolc évre újra visszavonuljon gyereket nevelni. 2000 őszén köszönt ránk újra Lovers Rock című albumával, a kiadvány minden felhajtás nélkül ugyanolyan nagy kereskedelmi siker lett, mint a nyolcvanas évekbeli Sade-lemezek és a legjobb popalbumnak járó Grammy-díjat is besöpörte. Szintén a varázslathoz tartozik, hogy az elmúlt 25 évben Sade Adu zenészei (Andrew Hale – billentyűk, Paul S. Denman – basszusgitár, Stuart Matthewman – gitár, fúvósok) is hűségesen megmaradtak helyükön.

A csapat 2008-ban döntött arról, hogy újra összegyűlnek egy angliai stúdióban, nem messze Sade vidéki otthonától. 2001 óta ez volt az első alkalom, hogy a négy zenekari tag találkozott egymással. Paul Denman basszusgitáros viszszatért Los Angelesből, ahol tinédzser fiának Orange nevű punkzenekarát menedzselte. Stuart Matthewman gitáros/szaxofonos filmzeneszerzői munkáját szakította meg New Yorkban, míg Andrew Hale billentyűs tanácsadói feladatait adta fel az új projekt kedvéért. Egy nagy ívű mű lett az eredmény, lassú, ringató ritmusokkal, akusztikus gitárral, gyönyörű zongorahangokkal, ízlésesen és mértékkel adagolt vonósbetétekkel, leheletnyi dzsesszel.

Gyönyörű és egységes lemez lett, melyről talán a címadó, szigorúan katonás, szaggatott ütemeket és vonósokat felvonultató dalt, vagy az albumot indító The Moon and the Sky című, programozott dobalapokra építkező gyönyörű balladát, vagy a Skin nevű gospel ízű kesergőt érdemes kiemelni. Nyugalom, érzékiség, titokzatosság – ez árad ebből a zenéből, ezt közvetíti tökéletesen Sade Adu hangja. Aki lelkiállapottól, habitustól függetlenül vágyik ilyesmire, ismerkedjen ezzel a lemezzel. Kicsit jobb hely a világ tőle.