Ha én lennék a reggeli

Majd, amikor már azt hinnénk, hogy nem is léteznek, felbukkannak egy sötét, ködös múltból, mely, amint arról értesülünk, a közelmúlt. Elég csak a mindennapi apróságokra gondolni. Az ember néha úgy jár, mint Petőfi. Rá akar gyújtani, de észreveszi, hogy már ég a cigarettája. Vagy be akarja kapcsolni a mosógépet, de azt tapasztalja, hogy már félig le is járt a program. Ilyenkor szoktunk a homlokunkra csapni és elmondani a már jól begyakorolt mondatot: „Milyen hülye vagyok!”

Az átmeneti vagy végleges emlékezetkiesésnek több oka lehet. Most nem kell feltétlenül a szappanoperák forgatókönyveiben szinte kötelező módon megjelenő repülőgép- vagy egyéb szerencsétlenségekre gondolni. Elég hozzá a fáradtság, a stressz vagy más dolgok, melyek nem túl egészségesek. Csak nekifeszülünk a korlátvasnak, és eljátsszuk, hogy van pokol. Most lebegünk. Lezárjuk az összes addig futó programot, és kicsit mélyre megyünk legbelül. A freudi pincébe. Vagy nagyon magasra, hogy jobban lássunk.

Rotorunk egy ventilátor, szárnyunk a kabátujj. A rútság romantikája, egy helyben futás, aluljáró, ami magasra visz. Van, amit nem lehet megmagyarázni. És van, amit nem kell. Lassan visszaszámolunk száztól nulláig, és holnaptól kaviárt eszünk, és francia pezsgőt iszunk rá. Mert tervezni és akarni mindig lehet. Az emberek néha nagyon furcsa dolgokat akarnak. Megyek haza, és látom, hogy a sétatéren mentőorvosok próbálnak újraéleszteni egy műanyag bábot. Körben járókelők figyelik reménytelen próbálkozásukat.

Pontos, megfontolt mozdulatokkal illesztik tenyerüket a műanyag mellkasra, öt erős, határozott lökéssel próbálnak életet préselni a műanyag szívbe, amely sohasem dobogott. Számolják a másodperceket, levegőt préselnek az üregtelen műtüdőbe, majd kezdik elölről. Reménytelen kis Pygmalionok.

Minden áldott este esik. Kolozsvár most roszszabb, mint Saigon. Ezt persze nem jelenthetem ki. Sohasem jártam Saigonban. Gyakorlatilag ebből a szempontból olyan vagyok, mint egy saigoni, aki sosem járt Kolozsváron, csak fordítva. A világon kétfajta ember van: aki járt Saigonban, és aki nem.

Vannak kétértelmű mondatok. Mint például az, hogy az oroszlán simogatása veszélyes. Vagy az, hogy nyomok a hóban. És vannak szigorúan egyértelmű dolgok. Mint a kacsa, a lőrés vagy a halál. Eső előtt magas a légnyomás. Ólomfecskék repülnek talajszinten, kis fekete-fehér barométerek. Van, hogy megszületsz. Megint. És van, hogy csak vagy. Semmi különös.

A busz egy nagy konzerv. Én a harmincas konzervben vagyok egy kis falat minden reggel. Csak ülünk a tömött buszon, és várjuk, hogy egy nagy villa kiragadjon, és mi legyünk a reggeli. Türelmes kis újraélesztett műanyag heringek.