„Ha bálnák volnánk, delfinek (…)”

A minap narancssárga overallos munkások vonultak ki egy hatalmas munkagép árnyékában, hogy egy darabon kicseréljék a vízvezetéket. Figyeltem a munkájukat, a brigád gyorsan és csendben dolgozott, nem fütyölt a csinosabb asszonyok után, és nem küldte a legkisebb királyfit rumért a szemközti vegyeskereskedésbe. Két műszak után csak egy harántirányú, a kikotort földdel és aszfaltdarabokkal feltöltött barázda mutatta az útkereszteződésben, hogy itt jártak. Most idegesítő nézni, ahogy a brutális szépségű, gigászi teljesítményű városi terepjárók sorra lefékeznek a két arasz széles, tenyérnyi mély heg előtt.
Életemben először egy törpe ország tucatnyi utasszállító gépet flottájában tudó légitársaságával repültem. A város nemzetközi repülőterének kifutópályája veszélyesen rövid, a gépnek azonnal gyorsítania kell, hogy a motorok és a szárnyak levegőbe emelhessék a sok ezer kilónyi acélt, műanyagot, festéket és húst. A székbe préselő nyomás, a kifutópályától való halk elválás, az első billegő kanyar a levegőben semmi ismerthez nem fogható élmény volt. A mozgás új dimenziójának magatehetetlen, székhez szíjazott felfedezése. Valamiért azt gondoltam, felnőtt emberek már nem tudnak szomorúak lenni. Dühösek, letörtek, felháborodottak vagy gyászolók igen, de a gyermekkor tizenegy perces, világot betöltő szomorúságára való képesség kioldódik a szervezetükből. Amikor a munkám miatt hosszú hónapokig repültem hetente pár ezer kilométert, és a repülés kezdeti élménye nyűggé és unalommá sűrűsödött be, rájöttem, hogy tévedtem.
November kilencedikén kezdődik egy verseny, amiről ebben a városban csak kevesen hallottak. A Vendée Globe-on körülbelül harminc kis méretű vitorlás indul föld körüli útra, mindegyik hajón egyetlen emberrel. A szelektől hajtott lélekvesztők hónapokig haladnak nyílt tengereken és óceánokon, felvéve a bolygó egyik legpusztítóbb és leggyönyörűbb elemének ritmusát. A konstans életveszéllyel járó vállalkozást lehet újgazdagok kedvtelésének vagy adrenalinfüggő álsportolók őrületének tartani. De amikor megnéztem a versenyről készült felvételeket, a tenger utasainak arcán olyan hoszszan tartó, feszült és odaragadt boldogságot láttam, amilyet eddig sehol egyebütt.
A mozgás jelentése: életben lenni, része lenni a világnak. Ami mozdulatlan, az vagy halott, vagy érdektelen az élők számára. Az emberi lét születés kondicionálta alapfeltétele a mozdulat, mert a helyváltoztatás az élelemért, a tudásért, magáért a létért folytatott állandó akció. Ennek tudata került át a mindennapokból a művészetekbe és a sportba is, ez vezetett évezredes nyomokat hagyó, építő vagy romboló társadalmi összefogásokhoz. Az összekötött mozdulatok élménye az egyik legnagyobb, ami a földiek számára megtapasztalható.
A fenti gondolatra nem egy utazási iroda prospektusa uszított. Hanem a tény, hogy körülnézve a városban mindenütt az életet jelentő mozgás hiányát látni, a szervi megbetegedésektől a sivárrá vált lelkekig. A napi rutin, a mát mindig felülíró holnapi tervek, a megszokás, a beletörődés, az ismeretlentől való magamentő félsz stagnálást, vagy cellafalak közötti, tízszer-tíz lépéses rabsétát diktál. A mozgástól való fizikai vagy szellemi iszony természetellenessége pedig kérlelhetetlenül hordozza magában a büntetést.
Az idézőjeles cím mögött egy kortárs magyar költő gyönyörű versszakasza következik. Olyat választottam, amelyet nem lehet az internetes keresőkbe bepötyögve rögtön megtalálni. De ha van kedvük, keressék meg, ígérem, megéri a fáradozást. És természetesen ez is mozgás.