Ha, akkor, tehát

Tehát, ha egy minisztérium élére politikai apparatcsik kerül, csak azért, mert hűséges elv- és harcostárs, netán jól tejelő mentelmijog-vadász, avagy haj- és szemszíne éppen megfelel a harmonikus összképhez kellő robotképnek, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ért ahhoz a szakterülethez, amit az illető minisztérium adminisztrál, tehát mindenképpen alkalmazni kell valaki(ke)t, aki(k) feltehetően ért(enek) is valamelyest az ott folytatandó munkához. S mivel elemista korom óta eltelt ötven esztendő és a világ akárhogy is, de csak mendegélt valamelyest elébb, a gondolatsor igényelne még egy következtetést. Azaz újabb tehát: akinek ennyire szükség van a munkájára, azt meg is kell fizetni. Ha többet kér, mint az, akinek a miniszteri cím már önmagában fizetség, akkor többel. Ez ilyen egyszerű!

A látszólag túlfizetett sofőr esete még ennél is világosabb. Bennünk van a hiba, hisz a sofőr szó hallatán magunkra, a forgalomban naponta kínlódó, benzinárakkal küszködő, villogó autócsodákról legföljebb ábrándozó úrvezetőkre gondolunk, avagy mint a mókuskerékben napi nyolc órán át ugyanazokon a girbegurba utakon szlalomozó autóbuszvezetőkre, esetleg a válság miatt egyre több keresztrejtvényt fejtő, árnyékban hűsülő, kliens miatt imádkozó taxisra gondolunk. Fel sem tételezzük, hogy az illető pilóta netán többrendbeli csillagokat hord váll-lapján (ha rejtve is a világ kíváncsi tekintete előtt), s munkaköri leírásában elsősorban nem a közlekedési szabályok ismerete szerepel, hanem a sasszem és éles hallás, elefántnak is becsületére váló emlékezet, illetve ha nem is mindenütt, de sok helyen összeesküvést szimatoló enyhe paranoia…

Na ugye! Ha, akkor, tehát. Szóval ha az illető úriember még autót is tud vezetni, annál jobb, de ha mondjuk, színvak, tömegiszonya vagy bármiféle egyéb baja van, akkor sincs tragédia: jó pénzért mindig lehet jó sofőrt találni, a mi csillagosunk pedig rejtett rangja mellé megkapja a kocsikísérő címet is. Hogy egy ember helyett ketten kapnak majdnem annyit, mint egy szerényebb tantestület? Igen. És hagyjuk már egyszer a csodálkozást, álmélkodást, irigykedést – inkább tanuljuk meg végre az egyszerű gondolatsort: ha, akkor, tehát. S ha nagyon szükséges, egye fene, azon a második teháton már ne múljék!