Gyengül az európai identitás

Ön a Pázmány Péter Katolikus Egyetem dékánja volt. Hogy lesz egy hithű katolikusból Közel-Kelet-kutató?

Gyerekkoromban Szombathelyen töltöttem a vakációt, és ott a ferences templomban egyik vasárnap arról prédikáltak, hogy Pannonhalma a magyar kulturális élet központja volt; én pedig úgy gondoltam, hogy oda kell mennem gimnáziumba. A hittantanárunk keltette fel az érdeklődésemet a sémi nyelvek iránt. Tekintettel arra, hogy sémi nyelveket nem lehetett tanulni Magyarországon, csak az arab szakon – ahol az arabon kívül más sémi nyelveket is tanítottak: hébert, arameust, szírt –, az arab szakra mentem. Tanultam arameust meg hébert, sőt az ugaritivel is kezdtem foglalkozni. Le is fordítottam az ugariti eposzokat – néhány évvel ezelőtt az én fordításomban jelentek meg. De tulajdonképpen az arab filozófia érdekelt. Rájöttem, hogy az arab filozófiát nem lehet másképp megérteni, csak ha megnézzük, hogy mit lehet tudni azokról a szövegekről, amelyeket görögből arabra fordítottak le. És mivel ezeket nem közvetlenül görögből ismerték meg az arabok, hanem szír fordításon keresztül, szír szövegekkel is kellett foglalkoznom. Ha nem egyházi iskolába járok, sose jutok el a sémi nyelvek területére, és ha nem tanultam volna logikát, akkor nem kötök ki az arab logikánál. Ha nem is egyenes következménye a katolikus nevelésnek az érdeklődésem, de ha az nincsen, biztosan másképp alakul az életem, a tudományos pályám.

Azt nyilatkozta, hogy amikor először járt az arab országokban, megdöbbenve érezte: európai keresztényként közelállónak érzi az arabok kultúráját, teljesen más a helyzet, mintha például egy buddhistával került volna kapcsolatba. Miért?

A Földközi-tenger medencéje sajátos hely: három olyan vallás született ott, amely jellegében teljesen elüt a világ összes többi vallásától. A zsidóság, a kereszténység és az iszlám egyaránt az önmagát kinyilatkoztató Isten tanításából vezeti le a vallást, a tanítás igazságát pedig az isteni tekintély igazolja. Ebből következett, hogy az ottani keresztény arabok püspöke – mert voltak keresztény hitre tért arab törzsek, akik még az iszlám megjelenése előtt, a 600-as években átvándoroltak az Arab-félszigetre – levelet írt a konstantinápolyi pátriárkának. Elmondta, hogy ők egyszerű emberek, hisznek Istenben, elfogadják, hogy egy isten van, de a komplikáció, hogy az istennek két természete van, és benne három személy, számukra fölfoghatatlan. Arra kérte a pátriárkát, hogy engedje meg: hihessenek csak abban, hogy létezik egy Iszten, és ennek jegyében úgy viselkedjenek, ahogy az igazi keresztények. Erre visszaírt a görög pátriárka, hogy nem lehet. Így az arab keresztények eretneknek számítottak, míg meg nem jelent az iszlám: ők is abban hittek, hogy van egy Isten, akinek parancsai vannak, amelyeket be kell tartani. Ezenkívül kevesebb adót kellett fizetniük, ráadásul ugyanazon a nyelven beszéltek, nem idegen nyelven, mint a bizánciak. Így hát nem számítottak többé eretneknek, és boldogan áttértek az iszlám hitre. A 600-as években volt néhány egyházatya, aki azt hitte az iszlámról, hogy keresztény eretnekség. Nagyon sok rokon vonás van közöttünk: hinni kell Istenben, az angyalaiban, a parancsolataiban, a túlvilági boldogságban – ezek a hittételek az iszlám alapvető tanításai. Ezt egy keresztény is oszthatja. Amiért hasonló a gondolkodásunk, az a görög filozófiai háttér, amivel ők a Koránt, mi meg a Bibliát olvastuk. Én úgy éreztem, hogy az az ember, akivel először találkoztam az arab országban, ugyanúgy hisz Istenben, mint én, csak az iszlám alapján.

Az iszlámot ma sokan a terrorizmussal kapcsolják össze – mennyire látja jogosnak ezt a kijelentést?

Én nem azt értem fundamentalizmus alatt, amit a híradásokban annak neveznek, hanem azt, amit az amerikai protestáns fundamentalisták tesznek: szó szerint értelmezik az írást. Az iszlámban is vannak, akik azt mondják például: a Koránban az áll, hogy „nősüljetek kettőt és hármat és négyet”. Õk úgy vélik, az „és” itt nem azt jelenti, hogy „vagy egyet, vagy kettőt, vagy hármat” – ahogy ezt hagyományosan az iszlám értelmezi – hanem hogy összesen kilenc feleséget kell venni. Ezek a szélsőségesek nem hajtanak végre terrorcselekményeket, mert kilenc feleséggel annyi baj van, hogy erre nem marad idő… Az iszlám kimondja, hogy fegyvertelen emberek ellen nem szabad hadi cselekményeket elkövetni – tehát alapállásban tilt minden terrorcselekményt civilek ellen. A Koránban benne van, hogy „ha elüldöznek benneteket a lakhelyetekről, harcoljatok ellenük”. A palesztinokat elüldözték, tehát harcolniuk kell. Nem szélsőséges, aki harcol a megszállók ellen, hanem az elemi kötelességét teljesíti, ami a Koránból ráhárul. Ha nem paráználkodom, vagy nem gyilkolok meg senkit életem során, attól még nem vagyok fundamentalista keresztény, csak betartom a parancsot. Azt, hogy mi a terrorizmus, nagyon nehéz eldönteni. Ha fegyvertelen lakosokat gyilkolnak, vagy Amerikában épületeket robbantanak fel, az terrorizmus. Egy vallástudománnyal foglalkozó arab kollegám azt mondta azonban, hogy azok, akik robbantanak, nem vallásos iskolából jöttek, hanem Európában felnőtt mérnökök, akik elvesztették az identitásukat – aztán az iszlámban megtalálták, és átestek a ló másik oldalára. A „terroristák” lelki egyensúlyukat elvesztett emberek, akik meghasonultak. És amikor visszatalálnak az iszlámhoz, neofiták lesznek, de nem az iszlám szelleme hatja át őket. Viszont önmaguk előtt is bizonyítaniuk kell.

A keresztény–iszlám ellentétet inkább kultúrák harcának vagy politikai küzdelemnek látja?

Részben kétségtelenül politikai küzdelem, amelyben mindenki a saját kultúrája alapján veszi föl a másikkal a harcot. A vallás kultúra is – legyen az a kereszténység vagy az iszlám. Például a Biblia ismerete is közös alapot szolgáltat: ha valakinek mondok valamit, bármilyen felekezethez is tartozzon az illető, a dogmatikai különbségek ellenére megérti, mit akarok. Az iszlám szintén létrehozott egy kultúrát, és mivel a kultúrának nagyon sok ága-boga van, meghatározza a harcmodort is. A keletiek például vagy azonnal megadják magukat, vagy soha. Egy európai pedig racionálisan mérlegel: nekünk belülről fakadó, lelki kötelességeink vannak, nekik pedig törvényeik, amelyek előírják, hogy mit tegyenek. A kötelesség fogalmát ők nem ismerik, de a törvényét igen. Egészen más a kultúránk, és a kulturális különbségeinknek megfelelően vívjuk meg a harcot. Természetesen ott van a vallási dimenzió is emögött: az iszlámban vallási kötelezettség küzdeni a muszlimok többségéért, és muszlim nem állhat keresztény uralma latt. Õk betelepedtek Európába, és jelenleg a népesedési arányok azt mutatják, hogy száz éven belül többségben lesznek. És akkor nem keresztény Európáról fogunk beszélni.

Erről beszélt Ön, amikor az európai identitás gyöngülését említette?

Igen, nagyban összefügg ezzel. Ha a muszlimok többségben lesznek Európában, akkor azok, akik a liberalizmus, a tolerancia meg a multikulturalizmus legfőbb harcosai ma, buzgó muszlimok lesznek majd mind, mert nem lesz más választásuk. Az iszlám erős identitástudattal van jelen Európában, és Európa megosztott: nincs identitástudata, főképpen keresztény identitástudata. Gondoljunk arra, hogy nem vették bele, és nem is akarják belevenni a kereszténységet az európai alkotmányba, holott világossá kellene tenni, hogy Európa keresztény. Ha mi odamegyünk, ők világossá teszik, hogy „ez itt muszlim ország”. Itt érhető tetten az európai identitás gyöngülése – ha egyáltalán van még európai identitás. Az EU szabványosítja a borosüvegek alakját, az uborkák méretét. Ez lenne az európai identitás? Ha Tokióban összetalálkozunk majd egy franciával, vajon azért fogunk neki örülni, mert ugyanolyan a borosüvegünk? A párizsi zavargásokkor a feketék összetörték fehér szomszédaik autóját, betörtek az iskolába, mert őket a francia többségi társadalomhoz semmi se köti. Az Osztrák–Magyar Monarchiában azért lehetett multikulturalizmusról beszélni, mert volt egy fedőkultúra, ami mindenkire érvényes volt: ebbe beletartozott a szecessziótól az operettig minden, és „alatta” voltak a nemzeti kultúrák, de úgy, hogy a „fedőkultúra” nem érvénytelenítette őket. Ez volt a multikulturalizmus, nem pedig az, hogy a kultúrák, amelyeknek egymáshoz nincsen közük, egymás mellett élnek mindaddig, amíg szét nem esik az egész, és nem kezdik el egymás torkát szorongatni. Európában jelen pillanatban nem multikulturalizmus van, hanem az iszlám meg a kereszténység egymás mellett élése. És nincs átjárás köztük. 

Maróth Miklós

1943-ban született Budapesten. 1970-től az MTA Ókortudományi Kutatócsoportjának munkatársa, 1988-tól a vezetője. 1991-től megszervezője, majd 1992–1999 között dékánja a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának. 1995-ben lett az MTA levelező, 2005-től rendes tagja. Az MTA Klasszika-Filológiai Bizottságának elnöke, főszerkesztője az Acta Antiqua című folyóiratnak, tagja számos nemzetközi és magyarországi tudományos társaságnak.