Gyenge Amerika = gyenge Európa

Amerika gyengeségének bizonyítéka eléggé egyértelmű. Amerika erejének csúcsán Oroszország beletörődött abba, hogy a NATO látszólag megállíthatatlanul behatoljon a Szovjetunió egykori befolyási övezetébe. Putyin elnök eltűrte, hogy az Egyesült Államok jelen legyen Közép-Ázsiában, és onnan támogassa az afganisztáni tálibok elleni kampányt, és nem tett komoly ellenvetést akkor sem, amikor Amerika a nyakába varrta a ballisztikus rakéták elleni egyezményt, amely tiltja a stratégiai rakétákkal való védelmet. Az Egyesült Államok mielőbb a NATO-ban szerette volna látni Ukrajnát és Grúziát, és nem vette figyelembe az orosz aggodalmakat, mivel meggyőződése szerint a Kremlnek nem lett volna más választása, mint meghajolni az elkerülhetetlen előtt.

Ez azonban a tegnap volt. Ma Putyin megpróbálja visszaszerezni Oroszország utóbbi évek során elveszített befolyását. Az orosz elnök ügyesen kijátssza az Amerika-ellenesség kártyáját Európa-szerte, miközben nyomást gyakorol a balti államokra, egyértelműen azt az óhaját juttatva kifejezésre, hogy a NATO ne bővüljön tovább. Ukrajnában megerősödtek a Nyugattal szorosabb stratégiai viszonyt ápoló politikai erők. A Kreml pedig a létfontosságú orosz biztonsági érdekek fenyegetéseként próbálja beállítani a tervezett amerikai rakétapajzs Lengyelországba és Csehországba telepítését.

Vagy nézzük Iránt, a másik olyan hatalmat, amely kihasználja Amerika gyengeségét. Alig néhány évvel korábban úgy tűnt, hogy az iráni kormány kellő mértékben tart az Egyesült Államoktól ahhoz, hogy lassan-lassan elmozduljon egy olyan megállapodás felé, amely megszakította volna, talán le is állította volna urándúsítási programját. Akkor szó volt egy esetleges kétoldalú kapcsolatról az Egyesült Államokkal, amely ha sikeres lett volna, lezárhatta volna a közel három évtizedes ellenséges viszonyt. Ma Irán atomprogramja annak ellenére halad előre, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa újabb szankciókat helyezett kilátásba, miközben a teheráni hivatalosságok nyilvánosan kinevetik az amerikai katonai fenyegetőzéseket.

Ezek a példák ugyanazt tükrözik: Amerika világszerte teret veszít. A Bush-adminisztráció konceptuális arroganciája és hatalmának korlátai nemzetközi szinten is jól ismertek. Otthon nem támogatják, a világban nem tisztelik.

Az Egyesült Államok nemzetközi befolyásának ilyen léptékű csökkenésére azóta nem volt példa, hogy Amerika a második világháború idején a világ legnagyobb hatalma lett. Még a vietnami háború idején és megalázó délkelet-ázsiai visszavonulása után sem kételkedett senki Amerika tekintélyében, és abban sem, hogy képes kezelni a hidegháborús helyzetet, az akkori stratégiai kihívást.

Manapság már nem a nukleáris robbanófejek számától függ egy ország befolyása, hanem attól, hogy képes-e más államokat arra késztetni, hogy saját érdekeit szolgáló politikát kövessenek. Bush Amerikája elveszítette ezt a befolyást a Közel-Keleten, Ázsiában, Afrikában és Európa nagy részén.

Az amerikaiak közül sokan szeretik azt hinni, hogy ez az állapot ideiglenes, és a 2008-as kongresszusi és elnökválasztással megszűnik. Csakhogy ők vagy nem tudatosították eléggé a károk nagyságát, vagy pedig nem látják eléggé józanul Bush potenciális utódjainak esélyeit arra, hogy ismét bizalmat és tiszteletet ébresszenek az Egyesült Államok iránt.

Ennek megvalósítása egy új fehér házi lakónál többet feltételez. Hosszú évek nehéz munkájára van szükség ahhoz, hogy Amerika erőforrásai ismét összhangban legyenek igényeivel, és hogy a világ ismét úgy tekintsen kezdeményezéseire, hogy azok nem szűk amerikai érdekeket, hanem a nemzetközi rend megteremtését szolgálják.

Az elhúzódó amerikai gyengeség eredménye a meggyengült Európa is. Az amerikai dominancia tetőpontján az európai kormányok duplán nyertek: részei voltak egy erős Nyugatnak, ugyanakkor más országok a kegyeiket keresték, mert az amerikai uralom potenciális ellensúlyát látták bennük. Ha el is tértek az amerikai állásponttól, nem veszélyeztették komolyan a Nyugat stratégiai hatékonyságát, mivel az amerikai erő több mint elégséges volt a kompenzációhoz.

Ez az állapot már nem létezik. Ha az európai kormányok ma eltávolodnak Amerikától – amit polgáraik gyakran kérnek –, ezzel szembeszállnak az Egyesült Államokkal, és egyben tovább gyengítik az amerikai hatalmat. Ugyanakkor saját nemzetközi befolyásukat is aláássák, és lehetővé teszik, hogy mások kijátsszák Európát Amerika ellen, ezzel pedig lerombolják a maradék esélyt is a Nyugat újjáépítésére egy megreformált Amerikával. Ezért az európai vezetőknek – akkor is, ha nem tetszik nekik az Egyesült Államok álláspontja – erőteljesen támogatniuk kell a transzatlanti érdekközösséget, ugyanakkor lobbizniuk kell Washingtonban, hogy Amerika ne feszítse túl ezt a viszonyt.

A következőkben elválik, hogy az európai vezetőknek sikerül-e teljesíteniük ezt a nehéz feladatot. Szerencsére Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és Gordon Brown felismerték a kihívást, és a Bush-kormányzatnak egy része is – úgy tűnik – tudatában van a problémának. Az amerikai gyengeség hosszú időszakában az európai vezetőknek be kell bizonyítaniuk, hogy képesek a Nyugat egészével számolni. Ez egy olyan szerep, amelyre az Egyesült Államok fölényének évtizedei felkészítették őket.

Christoph Bertram

A szerző a németországi Nemzetközi és Biztonsági Ügyek Intézetének egykori vezetője

Project Syndicate, Krónika 2007.