Gondolatok egy áltudományos lebomláselméletről

A romániai magyar publicisztikai és tudományos piacoknak érdekes és tehetséges szereplője Bakk Miklós, aki néha hajlamos különös elméletekkel traktálni a Krónika olvasóit. Általában jelentősebb politikai eseményekhez rögzített időpontokban teszi ezt. Elég talán, ha arra gondolunk, hogy az RMDSZ húszas, harmincas éveiben járó fiatal politikusi generációjának „politikai nagykorúsítását” eredményező aradi kongresszus előtt a Szövetséget posztkommunista „vircsaftként” mutatta be olvasóinak, majd az MPP idei, január 29-i pártbejegyzése előtti napon Gondolatok egy lebomlástörténetről címmel próbált ideológiai szőnyeget teríteni Szász Jenő lábai elé. Félreértés ne essék, nem azért dohogok publikusan, mert valaki bírálni merészelte az RMDSZ-t!

Politika vagy politológia?
Bakk Miklós írásában mindenképp le akarja vezetni, hogy szükség van egy jobboldali erdélyi magyar pártalakulatra. Ennek két indoka van szerinte: az RMDSZ posztkommunista, ergo baloldali alakulat, tehát képtelen a jobboldali választóközönséget megszólítani, másrészt pedig az RMDSZ Székelyföld-politikája kudarcot vallott. A tárgyilagos szemlélő tudja, hogy az RMDSZ mind a posztkommunista, mind a baloldali „teszten” megbukna (sem nem utódpárt, sem nem nómenklatúrapárt, sem nem osztálypárt, sem nem az európai szocialisták közösségének tagja). De mitől posztkommunista és baloldali az RMDSZ Bakk Miklós szerint? Attól, hogy Szász Jenő politikai alakulatát jobboldaliként határozza meg, vagyis riválisa, az RMDSZ, nem lehet más, mint baloldali, annak is a csúnyábbik változata: a posztkommunista.
Nos, elfogadom és támogatom azt, ha az erdélyi magyarságot érintő fontos kérdésekben megjelennek akár tudományos igényességgel megírt, akár tisztán publicisztikai jellegű írások. Önmagában ezzel nincs semmi baj. Bakk Miklós legutóbbi írásával szemben azonban módszertani és tartalmi kifogásaim vannak, melyek közül az előbbieket tekintem súlyosnak: nagyon károsnak tartom azt, ha egy politológiát egyetemen oktató pedagógus, kutató, tudományos lepelbe burkolva ugyan, de direkt pártpolitikai üzeneteket fogalmaz meg az általa nem támogatott politikai szereplő, tömörülés lejáratására. A cikkek időzítése, tartalmuk, az RMDSZ-ben csak és kizárólag „főgonoszt” meglátó látásmód, a fogalomhasználat mind azt bizonyítja számomra, hogy a szerző nem mindig tiszta lapokkal játszik. Egyszerre akarja eljátszani a fő pártideológus és a tudományos kutató szerepét. Egyszerre akar két széken ülni, és ennek csak azért nem lett mostanáig földre huppanás az eredménye, mert a lassan sarjadzó erdélyi magyar társadalomtudomány szereplői – egyelőre? – elnézőek az efféle magatartással szemben. Nem egyedi jelenségről van szó, sőt nemcsak a politika és tudomány mifelénk kialakult viszonya vet fel kérdéseket. Tudósnak, újságírónak, vállalkozónak, egyházi személynek, civil szervezeti képviselőnek el kellene döntenie végre, hogy politizál, vagy az előbbiekben általam felsorolt létszférákban tevékenykedik. Egy határon túl nem lehet a szerepeket összemosni. Különösen nem a tudomány és a politika művelését. Csendőrt és betyárt is játszani, pártideológus és tudomány embere is lenni egy személyben nem lehetséges. Persze – mint azt Paul Johnsontól is tudjuk – az értelmiségiek egy része mindig nagy előszeretettel adott világmegváltó tanácsokat a politikusoknak. Tette és teszi ezt eléggé felelőtlenül, hisz a sokszor lenézett politikusoknak azt üzeni: „fogjuk meg és vigyétek”, amúgy pedig fizessétek ki a számlámat. A más sarlójával aratott búza látványa biztos örömteli lehet, de ennek ellenére nem tartom elfogadhatónak a „kint is vagyok, bent is vagyok, tudós is vagyok, tanácsot is adok, értelmezek is, meg is mondom, le is nézem” magatartást. Aki szűknek érzi az egyetemi katedra biztosította mozgásteret, annak szabad a pálya, pártpolitikai pluralizmus van, mint tudjuk.
Bakk Miklós a tudományt és a politikát összevegyíti írásában, a politikai ellenfelet (RMDSZ) lejárató eszmefuttatást nyakon önti tudományos cukormázzal, hogy a tisztelt olvasónak vonzóbbnak, hitelesebbnek tűnjön. Hemzsegnek írásaiban a tudományos fogalmak. Cikkeiben annyival találkozok, hogy politológiából diplomázott emberként is csak kapkodom és vakarom a fejem.
Nem értem Bakk Miklóst. Miért van neki szüksége arra, hogy egy személyben pártideológus meg tudományos ember is legyen? Nem hinném, hogy e téren hiányban szenved a jelenlegi RMDSZ-t bíráló erdélyi magyar politika. Említhetném például Borbély Zsoltot, aki bár nagyon élesen fogalmaz, de politológusi végzettsége ellenére soha nem tette meg azt, hogy mondanivalója hitelességét tudományos frázisok teletömködésével növelje.
Természetesen nem vitatom el senkinek a jogát ahhoz, hogy a sajtóban publikáljon közéleti témákban. De ha valaki azzal keresi a kenyerét, hogy a kolozsvári egyetem politológiai tanszékén politikatudományra oktat fiatalokat, akkor elvárható tőle, hogy tartsa be a tárgyilagosság és elfogulatlanság szabályait, ne próbálja meg azokat áthágni, rossz példát mutatva tanítványainak.
A módszertani kifogásról áttérve a tartalmira, nagyon érdekesnek tartom azt a főideológusi törekvést,
mellyel meg akar ágyazni Szász Jenőnek és csapatának. Gondolom, tudja, hogy ha valamit, hát a megosztottságot nem díjazzák az erdélyi magyar választók. Ideológiát kell gyártani tehát, mellyel a Magyar Polgári Párt (MPP) aktivistái képesek lesznek majd áthidalni azt az űrt, amely a választók politikáról vallott elképzelései és az MPP célkitűzései között tátong. Bakk Miklós pilléresedést, pluralizmust, demokráciát meg mindenféléket emleget, csak egy dologról feledkezik meg, nevezetesen arról, hogy az egységparadigma a kisebbségi érdekképviselet vonatkozásában nem egy múló, „posztbolsevik” trükk, hanem nagyon is élő gyakorlat, különösen az országos politikában. A délvidéki és felvidéki magyarság, de említhetem a nálunk lényegesen nagyobb lélekszámú katalán közösséget vagy Dél-Tirolt is, mind az egységparadigma bűvkörében él érdekeinek országos politikában való megjelenítésekor annak ellenére, hogy Bakk Miklós szerint az ódivatú, idejétmúlt, posztkommunista katyvasz.

Az ideológiai címkézés veszélyei
A szerző nagy igyekezettel próbálja vörösre mázolni az RMDSZ-t, amikor a Szövetség egységes erdélyi magyar érdekképviselet melletti kiállását, holmi balos, pártállami maradványnak titulálja, megfeledkezve arról, hogy a mi szóhasználatunkkal „autonomistáknak” tartott nemzetiségi pártok jelentős része baloldali (Katalán Köztársasági Baloldal stb.), míg a többségi nemzettel való kiegyezést szorgalmazók között a konzervatív, jobboldali pártalakulatok vannak többségben Európa boldogabbik, nyugati felén. Ezért azt javasolnám Bakk Miklósnak, hogy a továbbiakban nagyon csínján bánjon az erdélyi magyar politika szereplőinek ideológiai jellegű címkézésével. Az RMDSZ ugyanis nem jobb- és nem baloldali párt, hanem az erdélyi magyar kisebbség nemzeti érdekképviselete. Hogy hivatását megfelelően tölti-e be, nos ezen már vitatkozhatunk. A bal-jobb tengely használatának értelmén nem.
De hogy e téren szerzett tapasztalataimat megosszam az olvasókkal, leírom azt, amiről egy megyénkbe látogató finnországi svéd professzortól szereztem tudomást. Finnországban a Svéd Néppárt, noha a liberális internacionálé tagja, jobbközép pártként van számon tartva, s évtizedek óta tagja a kormánykoalícióknak. A finnországi svédek helyzete annyiban hasonló a mi Erdélyünkhöz, hogy a szórvány és a tömbvidék (Aland és Turku/Abo környéke) elválik egymástól, Aland széles körű autonómiát élvez. A Svéd Néppárt helsinki parlamenti frakciójának szinte mindig tagja Aland képviselője, ahol a helyi politikában amúgy többpártrendszer van! Helsinki 68-as balos/kommunista finnországi svéd professzor említette, hogy számukra nem kérdés, hogy a Svéd Néppártra kell szavazni a választásokkor, sőt ő, mint ultrabalos, volt már képviselőjelölt is a Finnországban jobboldaliként nyilvántartott pártban!  Feltevődik a kérdés, hogy miért? Mert nem a jobb-bal ideológiai megkülönböztetés az elsődleges politikai identitás a finnországi svédek, illetve erdélyi magyarok körében, hanem az azt felülíró nemzetiség. Ez persze szorosan összefügg a pilléresedéssel, de ezen nem kell csodálkozni, hisz az önálló magyar intézményrendszer – melynek kiépítésében az elmúlt 17 évben szép sikereket értünk el – azt a célt szolgálja, hogy megérje magyarnak lenni, egzisztenciálisan is kifizetődő legyen magyarnak maradni vagy akár magyarrá válni. Napjaink örömteli közép-európai kisebbségi reneszánsza mutatja, hogy miként kell és lehet divatossá tenni etnikai/nemzeti/vallási hovatartozást. Szóval, idővel Erdélyben is ide kellene eljutni, nem pedig ma még alig létező ideológiai törésvonalakat erősíteni.
Látni kellene, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen látjuk az életet, a problémákat. Szűkebb pátriámat, Csíkot említve, ahogy legutóbb a madéfalvi megemlékezésen is elmondtam, aki ideológiailag akarja besorolni a székelységet, tévúton jár. A székelyek sohasem politikai értékek vagy ideológiai irányvonalak mentén szerveződtek, hisz sajátos értékrendszerrel rendelkeztünk mindig is. Így amikor szükség volt akár szociális, akár kulturális vagy oktatási téren a nemzeti közösség érdekében tenni, akkor nem az egyéni boldogulásban, hanem a közös tehervállalásban kerestük a megoldást. Aki tényleg ismeri a székelységet, nagyon jól tudja, hogy közösségi tulajdonnak, a közösen végzett gazdasági tevékenységeknek évszázados, napjainkig élő, a különböző társulásokban, közbirtokosságokban ismét feléledő hagyománya van. A politológia fogalomhasználatával ezeket baloldali, de legalábbis kommunitárius jelzővel is illethetnénk, ha magunkénak vallanók a mindent megideologizáló szemléletet. De nem teszem, mert túloldalon, azaz jobboldalon is említhetném a családot, a tradíciót, a hierarchikus társadalmi képet, a székely szabadságot, a nemzetet, a vallásosságot mint értékeket, és akkor eljutnék oda, hogy a nagy elméletgyártásban két szék között a földre esek. Ezért mondom azt, hogy téves és nemzetpolitikai szempontból káros az a nyelvpolitikai utca, amelyet most bírálok.

Szolidaritás a kisebbségi létben
Szükség van egy új, erdélyi magyar szolidaritásra, olyanra, ahol azt keressük, hogy mi lehet a közös, ami összefog és erősít. Kiálthatjuk teli torokból, hogy „választás szabadsága!”, de azzal csak azt kockáztatjuk, hogy az erdélyi magyar közéletszervezés eddigi eredményei szétporladnak, s lebontunk, felrúgunk mindent, amit 17 év alatt elértünk. Akár önkormányzati, gazdasági, kulturális, oktatási, egészségügyi, szociális vagy netalán politikai téren már most is esély lenne mozgásterünk jóval nagyobb mértékű kihasználására, ha jó magyar szokás szerint nem egymással, hanem ellenfeleinkkel, versenytársainkkal foglalkoznánk.
Mindenkinek helyet kell kapni és adni, azoknak is, akik korábban esetleg eltávolodtak. Belső szabadságunkat és az összetartást nem szabad felcserélni a román nacionalizmus és a populista magyarországi erők által ránk kényszerített álpluralizmussal. Össze kell tehát rakni újból azt, ami szétesett. A székelyföldi, erdélyi magyar közélet szereplőinek, álljanak bármelyik oldalon is, felül kell emelkedniük sok-sok sértődésen, időközben felgyűlt előítéleten. Meggyőződésem, választópolgárainkat nem az erdélyi közélet konyhatitkai érdeklik, hanem a közös és végső eredmény. Történelmi eseményeink arra hívják fel a figyelmet, hogy ha a napi történések terén időnként félre is csúszunk, de minél előbb vissza kell térnünk a közös útra. Annál nagyobb hibát nem követhetünk el, hogy lassan sokan jobban utáljuk magyar felebarátunkat, mint bárki mást! Hova jutunk így? Mi ez, ha nem a Széchenyi által is jelzett magyar hibák újraéledése?
Nekünk az a sors van kiszabva, hogy itt kell élnünk, kisebbségként. Olyan kisebbségi létben, ahol az erdélyi magyarság egyharmadát kitevő székelység felelős és szolidáris a számarányát tekintve kétszer nagyobb számú szórványért is. Az ellenfél nem köztünk van, hanem rajtunk kívül. Jogaink, önkormányzataink, intézményeink, közösségi javaink nincsenek kőbe vésve! Azokat bármikor módosítani, vagy akár törölni lehet. Önrendelkezni csak az a közösség tud, amely együttműködésre, összedolgozásra és az élet számos területén cselekedni képes emberekkel rendelkezik. És itt nemcsak a közéleti szereplőkről van és kell szó legyen, hanem azokról, akik munkát adnak, azokról, akik munkát vállalnak, az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a magyar sajtó, az egyházak, a civil szervezeteink területén és minden egyes magyar ember esetében.
Ezért én azt javasolnám mindenkinek, hogy tehetségét, tudását, publicisztikai munkásságát állítsa olyan célok szolgálatába, melyek nemzeti közösségünket előreviszik, melyek magyart a magyarral összekötnek, nem pedig szétválasztanak. Tanuljunk együtt a magyar bortermelők példájából!

Borboly Csaba, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke