Gondolatok a Kazinczy-év alkalmából

Első, még óvodáskori, nem tudatos találkozásomat Érmindszenten Ady Endre szülőháza jelentette, majd különlegesnek nevezhető (gyermek)sorsom folytán megérinthetett Kölcsey szelleme, és általános iskolásként sokat hallhattam Kazinczy Ferenc nyelvújító szerepéről, amikor is gyakran láthattam érsemjéni szülőházát és mellszobrát. Arany János Toldija pedig kitörölhetetlen nyomot hagyott emlékezetemben a földrajzi közelség miatt is.

Az érsemjéni iskolában tátott szájjal hallgatott költemény nádas-jelenetének egy-egy részét eljátszhattuk a valóságban is („Az éren és nádon Miklós bújdosik vala”). A Toldi páratlanul gazdag nyelvezetéről szintén hallhattam már abban az időben magyartanár nagybátyámtól. Később következett a nyelvjárások, tájszavak ízlelgetése.

Visszaemlékezésem szerint  ilyenformán kezdődött: Tessék megmagyarázni – kértem bátyámat –, miért mondják egy-egy helyen, például Biharban vagy Szatmárban úgy, hogy disznóu, tallu, lú, szíp, mír, kík, és máshol, mint – mondjuk –  Székelyudvarhelyen úgy, hogy disznó, toll, ló, szép, mért vagy miért, kék? A kellő magyarázat természetesen nem maradt el.

Az egyik legemlékezetesebb találkozásom a csóró szóhoz fűződik. Nem tudtam, hogy a Székelyföldön a csóró ’legény(ké)’-t is jelenthet, csak ’szerencsétlen, elesett, nyomorult’ értelemben találkoztam korábban vele. Amikor az udvarhelyi Sétatéren a velem egykorú másodikos gimnazistáktól így hallottam: „Vegyük be a csórót a focicsapatba!” – hirtelen az jutott eszembe, vajon honnan tudják már ezek a srácok, hisz alig néhány napja érkeztem Udvarhelyre, hogy államosításkor mindenünket elvették, a lakásunkból is kitettek, kényszerlakhelyre hurcoltak bennünket, s azért vagyok csóró…

E kis történet után a középiskolában még inkább figyeltem a tájszavak világára, majd következtek a felejthetetlen szótani és mondattani elemzések. Az anyanyelv viszonylagos tisztaságának megőrzésére, a káros idegen – főként román – nyelvi hatásokra szintén a középiskolában, a mai Tamási Áron Gimnáziumban kezdtem jobban figyelni magyartanáromnak köszönhetően. És nem volt akkor már ismeretlen számomra Lőrincze Lajos Édes anyanyelvünk című műsora sem a Kossuth Rádióból.

Ilyen előzmények után következett – a szokásostól eltérő módon – a tudományos ismeretek szerzésének, a nyelvészeti búvárkodásnak, majd a rendszeres nyelvművelő munkának mai napig tartó időszaka. Mely munkában a semjéni/széphalmi Mesterre ma is érdemes figyelnünk, ugyanis Kazinczynak a nyelvújítás történetéből ismert törekvése: hogy a nyelv feleljen meg a szépirodalom, költészet, tudomány, társas élet kívánalmainak, összhangban van itt következő vallomásával: „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, s a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője.”
Születésének 250. évfordulója alkalmából gondoljunk rá kegyelettel, alázatos tisztelettel.

Szerző: Komoróczy György