Genezis vagy amit akartok

Itt van Amerika! Bizony, elsõsorban azt kell megemlítenünk, hogy a Krónika mintegy másfél éve amerikai munkakörülmények között készül. Azaz a rovatok nem elkülönített irodákban tanyáznak, hanem egy jókora, L alakú, csupaüveg falú helyiségben anyáznak. Itt kapott helyet az egész szerkesztõség, titkárnõstül, olvasószerkesztõstül. Így aztán egymás mellett ül a politika, a gazdaság és a sport, az erdélyi tudósítások, a színes világ és a kultúra rovat stábja, ami néha valóban az újságírók mindennapjairól szóló amerikai filmekben látható nyüzsgést idézi. Ugyanis gyakran elõfordul, hogy mindegyik rovat egyszerre szeretne interjút készíteni, ami azzal jár, hogy – amennyiben az újságíró és az alany nem suttogva beszél a telefonba – a szomszéd asztalnál ülõ kolléga az interjú minden egyes szavát hallja. A gond az, hogy amennyiben viszont suttogva beszél, az interjúalany számára merülnek föl kihívások a kérdések megértésében.

Tulajdonképpen csodaszámba megy, és a kollégák profizmusát dicséri, hogy az ömlesztett kiszerelés miatt nem keverednek össze az információk, és a másnapi Krónika kultúra rovatában nem írunk le olyasmiket, hogy a gyergyószárhegyi alkotótáborban csíkszeredai hokisok lekapcsolták az al-Kaida merényletre készülõ terroristáit, akik közül az egyik kísértetiesen hasonlított Paris Hiltonra, és az akció a hongkongi tõzsdén is éreztette a hatását.

Persze, azért ennyi idõ alatt sikerült megszokni, sõt talán megszeretni is az új szerkesztõséget, ez utóbbit igazolja, hogy már becézzük is. A hosszú terem közepén végighúzódó, egymás mellé állított munkaállomások miatt a stáb egyik része telefonközpontnak, a másik internetkávézónak hívja. Jelen pillanatban az internetkávézó hívei vannak többen. Vannak persze olyan kollégák is, akik nosztalgiával gondolnak vissza a régi, háromemeletes villában berendezett szerkesztõségre, amelyben azért nem kevés bosszúságot okozott a rengeteg lépcsõmászás. Szép emlék viszont az elkülönített irodák magánszférabarát miliõje, valamint a legfelsõ szinten berendezett galambdúc. Igen, galambdúc: egyik, megrögzött galambász kollégánknak sikerült megegyeznie a tulajjal, hogy kedvenc szárnyasai számára rendezhesse be a padlást. A galambok aztán egészen a szívünkhöz nõttek, a szerkesztõség tagjai a gyereke elsõ lépéseit figyelõ szülõ izgalmával követték nyomon, amikor a fiókák elõször kirepültek, és egy emberként izgultak, ha ölyv vagy menyét jelent meg a színen.

Na de ezek után lássuk, milyen tevékenységnek is ad otthont az immár galambmentes, amerikai típusú iroda. A munka reggeli értekezlettel indul, amely fél tizenegykor kezdõdik, és ezért rendkívüli népszerûségnek örvend a különféle okok miatt hajnali két-három órakor ágyba került kollégák körében. Az L alakú helyiség rövidebbik szárában elhelyezett asztal mellett zajló megbeszélésen a rovatok képviselõi elsõsorban azt vizsgálják meg, milyen újságot is készítettünk aznapra, miben voltunk jobbak, esetleg gyengébbek a többi lapnál. (Ha szerénytelen lennék, akkor azt mondanám, hogy ez utóbbi napirendi pontot rendszerint tárgy híján hamar kimerítjük, de hát nem vagyok szerénytelen). Az esetleges sajtóhibák, illetve tárgyi tévedések konstatálása után a vétkesek pellengérre állítása, illetve szankcionálása következik, ami a szóbeli megrovástól a vár fokán megejtett írásos figyelmeztetésen át a pénzbírságig terjed.

Ezek után mindegyik rovat beajánlja az aznapi menüt, vagyis azokat a témákat, amelyeket – a hírügynökségi források, illetve a tudósítókkal folytatott egyeztetés nyomán – a nap során fel kívánnak dolgozni. Az értekezlet során ezen témák feldolgozásának mikéntjére, esetleg elvetésére vonatkozó javaslatok hangzanak el, majd a társaság szétszéled, hogy hozzálásson legfontosabb napi tevékenységéhez: elkezd kávézni. E sorok szerzõje ugyan ebben a tevékenységben nem vesz részt, mivel teapárti, ám ez nem befolyásolja jelentõsen a fogyasztás mértékét, így a brazil kávéültetvények tulajdonosai vélhetõen idén is újévi imájukba foglalják a krónikások nevét.

A továbbiakban apró-cseprõ tevékenységek intézése zajlik, illetve azon kollégák, akiknek nagyobb szabású cikken kell dolgozniuk, munkához látnak. A többiek viszont átvonulnak a krónikás szlengben csak B szárnyként emlegetett szomszédos épületbe, ahol jó kis kifõzde mûködik, és valószínûtlenül finom pacallevest készítenek valószínûtlenül emberbarát áron.

Ezt követõen rendkívüli sebességgel szárnyal az idõ, és már el is érkezik a fél hármas címoldal-értekezlet, amelyen értelemszerûen arról határozunk, mi kerüljön a másnapi lapszám elsõ oldalára. Mivel az új (azaz már egyéves), tabloid jellegû laptükör szerint a címoldalon csupán egyetlen anyag van, a dolgunk nem túl nehéz, a nap leghúzósabb, legütõsebb témáját berajzoljuk a laptükörbe. Ezt követõen a nap arcáról születik döntés, azaz kijelöljük, melyik kollégának kell gondterhelten, homlokráncolva merengenie a gép elõtt, hogy kipréselje magából a lap álláspontját tükrözõ vezércikket. Optimális esetben a páciens a helyszínen tartózkodik, így azonnal értesül a hírrõl, hogy rá esett a választás, ám ha véletlenül más városban leledzik, akkor telefonon kell értesíteni. És itt csúszhatnak bele a gépezetbe a jól kifejlett homokszemek, mivel elõfordulhat, hogy a szerkesztõségben uralkodó káosz miatt elfelejtik értesíteni a szerzõt. A gárda felkészültségét és válságkezelõ kvalitásait jellemzi azonban, hogy amikor egyszer hét órakor hívták az egyik kollégát, a vezércikk nyolc órára már be is volt tördelve a címoldalra, és volt neki eleje, közepe, sõt értelmes befejezése is.

A fent említett eset azért következhetett be, mert a délutáni értekezletet követõen a szerkesztõség lassan tényleg hasonlítani kezd egy szerkesztõséghez, és felpörög a ritmus. A tudósítók elkezdik küldeni az anyagokat, a szerkesztõk lázas szerkesztésbe fognak, és megrajzolják az oldaltükröket. Ezek gyakorlatilag az újságoldal fantomképeként szolgálnak, és a tördelõt igazítják el abban, hogy hová is helyezze a cikkeket az oldalban. A deszknek is nevezett tördelõben délután hat óra után tetõfokára hág a hangulat, mindenki a saját rovatát szeretné elsõként készen látni, és az egy négyzetméteren elhangzott becsületsértések néha egy boldog békeidõkbeli huszárlaktanya hangulatát idézik. A szerkesztõség a legnagyobb fordulatszámon pörög, a korrektorok a szerzõk egyéniségét nem tisztelve minden, sajátosan átértelmezett helyesírási megoldást könyörtelenül kiirtanak az akadémiai helyesírási szótár, illetve Balázs Géza és Grétsy László szellemében. Ettõl egy-egy oldal néha egy rossz tanuló iskolai röpdolgozatát idézi – már a rá pazarolt piros tinta mennyiségét tekintve.

Általában fél hét magasságában aztán kiderül, hogy egy rendkívül fontos anyag mégsem jön össze, amitõl mindenki totális idegösszeomlás-közeli állapotba kerül. Negyed nyolckor azonban mintegy varázsütésre mûködni kezd minden, a cikkek megérkeznek, az oldalak elkészülnek, a fél kilences lapzártakor pedig rendszerint az utolsó oldalt is nyomdába küldjük.

A szerkesztõség tagjai ilyenkor lihegve, izzadtan, mint egy kimerítõ mérkõzés után a pályáról levonuló sportolók, úgy hagyják el a szerkesztõséget. A felgyülemlett feszültséget néha egy közeli vendéglátó-ipari egységben vezetik le, majd lassan hazatérnek.

Hogy aztán másnap minden kezdõdjön elölrõl.