Függetlenség sugárút

Abban ma sem lehet bizonyos senki, hogy az egykori géplakatos vagy az ex-szénagyűjtő lopta-e be a dombok közé a Függetlenség sugárutat, lényeg, hogy a reményteljes nevű út aztán csupaszon szürkéllett bele az Aranykorba, viszonylagos párhuzamot próbálva alkotni a valamivel jobb sorsú Győzelem útjával. Mert végül – milyen furcsa az élet – csak a Győzelem útjának sikerült kifutnia a tejben-vajban fürdő végtelenbe, s bár megeshet, a két elhivatott, tüzes tekintetű rendész még azt is tudta, hogy ami párhuzamos, az találkozik a végtelenben, fránya geológiai okokból ez a találkozás, mármint az utaké, már a gyártelep felénél megesett.

Így lett a régi városhatár közeléből induló Függetlenség sugárút – ahogyan az üzemi újság fogalmazott – „összekötő híd” régi és új világ között, amolyan „kapocs” létterek, életek, emberek és népek között. A népek közötti szocialista barátság megteremtése érdekében a városi népek egy idő után hozzászoktak a blokkos népekhez – mert a Függetlenség sugárútról bármerre is tekintett az ember, lilásbordó, kék és narancssárga csíkos betonszín panelházakat látott, a csíkok, mint holmi haskötők, vízszintesen futottak körül a blokkokon, elválasztva az egyes emeletek paneljeit egymástól.

Szóval a városiak és a blokkosok között cimboraságok, barátságok, szerelmek, piti üzletek és nemritkán bodegai verekedések születtek, és e szocialista társadalmi szempontból igen fontos kapcsolatok ápolásához senki nem kerülhette meg a sugárutat, a Függetlenségét. Még akkor sem, ha netán a Vasgyár utca, a Partizánok utca, a Vörös csillag utca, a Hősök útja, a Munkások útja vagy csupán a szerény kis Téglavetők allé felé vitt az útja, hisz ezek mindenike a sugárútba futott, bár az is lehet, hogy onnan futott kifele, ez csupán nézőpont kérdése, persze.

A Függetlenség sugárúton lakók, akik nem ismerték sem a géplakatos, sem a szénagyűjtő tervezőmérnököt, valamelyest tisztában voltak lakhelyük felsőbbrendű voltával, hiszen otthonaik előtt, és csakis az ő otthonaik előtt álltak meg lomhán az agyonzsúfolt, motorina- és verejtékszagú gyári buszok, a kétsávos sugárúton ablakaik alatt pöfögtek végig a gyártelep felé tartó teherautók, és ott haladtak el a telepen dolgozó blazírt pártelvtársak Dacia típusú személyautói is.

Az is mindenki számára nyilvánvaló lehetett, hogy az út mentén azonos távolságban elhelyezett, vakon bólogató, betontalpú utcai lámpáival, gyerekkoporsó-méretű, üres, beton virágtartóival, betonággyal körülkerített kókadt facsemetéivel éppen most pitymallik az új világ. S mire meghasad e hajnal, bizton elkészül majd a közeli park is, és víz árasztja el a most szotyihéjjal telt kiszáradt beton szökőkutat, ülőkét kapnak a vashinták, lépcsőt a vascsúszdák, homok kerül a kutyaürülékkel tarkított betonhomokozóba, s nem a meredező beton padlábakon, hanem padokon üldögélnek majd a cigarettacsikkeket szívó egyenruhás suhancok.

Azért, hogy mindez valóra váljon, a Függetlenség sugárút lakóit összefogásra és egységre biztatták mindenfelé, de hát tudták ők, hogyne tudták volna, hogy mit jelent a munka egysége, a termelés egysége, a cselekvés egysége és a gondolkodás egysége. (A békeharc egységét már nem igazán, de azt úgyis dalban mondták el.) Hiszen ugyanolyan zsebkendőnyi lakásokban, ugyanúgy berendezett szobákban húzták magukra az egyen-munkaruhát reggelente, ugyanolyan fürdőszobákban ugyanúgy elhelyezett tükrök előtt igazították fejükre a kirojtosodott szélű micisapkát, ugyanazokon a buszokon szorultak egymáshoz hallgatagon a gyártelepig és visszafelé, ugyanazokat a faliújságokat olvasták, ugyanazokat a dalokat énekelték, ugyanazokat a szavakat hallgatták, ugyanazt ették és itták, és igen: akkor is figyeltek egymásra, ha hazatértek, mert lakhelyükül szolgáló vékony falú betonkaptáraikban még akkor is áthallott minden sóhaj, ha nem fájdalmat jelzett.

És tisztában voltak azzal is: a Függetlenség sugárút a gyártelepig visz, és onnan a város széléig visszafelé, és ezen az úton csak együtt képesek végighaladni.