Fraternitas hungaricus, avagy Erzsi néni esete a magyarországi nagytesóval

Most is sajog, főleg időváltozáskor, hogy maholnap a szatyornyi zöldséget sem tudja hazacipelni, pedig mindössze pár lépésnyire laknak a piactól. Nem is azzal volna a baj, azt mondja, mert ha az ember a maga hetvenvalahány esztendejét el tudja cipelni a megszegezett vállával, a salátával is elboldogul valahogy, s különben is hálát adok a Jóistennek, hogy élve megúsztam.

Hanem ott van a baj, hogy nem megy a bolt. Ki vásárol ma már könyvet, magyar könyvet, amikor azok nem arról szólnak, amiről a televíziók hírei és filmjei, amikor azokban nincs sem szirénázó rendőrautó, sem ropogó fegyver, sem megerőszakolt és megfojtott prostituált, sem kábítószer, sem korrupt szenátor, legfeljebb néhány vers, novella, egy kis történelem, vagy világjárás, mese, gyermekeknek való? S amikor az előrejelzések szerint a Gutenberg-galaxis napjai amúgy is meg vannak számlálva? Naaaa, nem olyan fekete az ördög… De, de, de – vágott közbe, elnézést kérve, s hogy a kis nyugdíj pótlására létrehozott parányi könyvesbolt annyit sem hoz már, amennyiből a lakbért ki lehetne fizetni, a kis könyvkereskedés nem feléledni látszik hamujából, miként a főnixmadár, hanem szép lassan hull abba bele. Maholnap hazulról kell hozni a pénzt.

Másodszor akkor csillant icipici könnycsepp a szeme sarkában, amikor a húsvéti ünnep felől érdeklődtem. Csendben voltak, otthon, várták a magyarországi vendégeket, akik megérkeztek. Együtt gyermekeskedtek, együtt nőttek fel, együtt játszottak, együtt álmodtak, az édesanyák egymástól tanulták, ki hogyan főzi az igazán finom sólettet, mígnem elváltak útjaik. Aki elment, meggazdagodott, villával, kocsival aranyozott kilincsekkel és vízcsapokkal, toppon, spiccen, ahogy pestiesen mondják. Aki itthon maradt, csak szerényen, sem kertes családi ház, sem kocsi, a vízcsap is legfeljebb nikkelezett sárgaréz. Nem is tudom, hogyan mondjam el, szabadkozik, s már bánja, hogy belevágott. Visszakozna, de meg akar könnyebbülni egy kicsit, s ezért. Azelőtt ők voltak kint az egykori erdélyi játszótárséknál, külön lakosztályban lakhattak, mint már szó volt róla, aranyozott kilincsekkel, csapokkal, éjjel-nappal meleg vízzel, terepjáróval, személyzettel, mindennel, mi szem-szájnak ingere.

Nem is éreztük jól magunkat, higgye el, olyan fényűző és pazar volt minden, hogy mondtam is a férjemnek, mi ezt hogyan és miből viszonozzuk, ha fordul a dolog, s vajon a szőttes, a szilvapálinka, s az a néhány könyv, amit vittünk, elég lesz-e ajándéknak… S akkor most fordult a dolog, hogy ők jöttek ide, viszonozni a tavalyi látogatást. Húsvétra, se pénz különösebben, se nyugdíj különösebben, de nyitott szív, ölelésre kitárt kar, az igen, annál inkább, az az igazi, hát hogyne, amikor hazajönnek a régen látott egykori játszótársak. És asztalt terítettek, fehér abrosszal, pohár borral, tyúkhúslevessel, sülttel, friss kenyérrel, süteménnyel, nem gazdagon, de ahogy illik, és legfőképpen sok-sok és igazi szeretettel. A gázszámlára épphogy futotta, a villanyszámlára már nem, mert kellett a terített asztalra, de ezt a vendégnek nem kell tudnia, különben sem az ő dolga, és egyébként is kit érdekelnek ezek a mindennapos nyavalyák, amikor nyitottak a szívek, és legfőbb a szeretet?

Gyertek, inkább beszélgessünk! S hogy vagytok? S jól, köszönjük, nem fényesen, de jól. A vállad? Jól, köszönöm, nem fényesen, de jól. És a kis bolt? Az sem fényesen, köszönöm, de megfelel, nagyjából megfelel, különben sem lesz örökké ilyen könyvellenes a világ. És ti? Hááát… Hogy a mai Magyarország már nem a régi Magyarország, már ott sem megy az üzlet, a telkek ára zuhant, a banki kamat kicsi, a tőzsde mélyponton, a munkaerő drága, az üzemanyag drága, s a hároméves dzsippet sem tudták kicserélni. Ó, ne búsuljatok, egyet se búsuljatok, egészség és szeretet legyen, a többivel megleszünk valahogy, vegyetek na, egyetek, érezzétek otthon magatokat, mint a régi időkben, hát itthon vagytok!
S midőn az ünnep elmúlt, a magyarországi vendégek elmentek. Hagytak két üveg bort, pár kocka ételízesítőt, levesbe való Maggit. És egy dugóhúzót. Anyaországit. Harmadszor csillant icipici könnycsepp a szeme sarkában.