Forradalom Egyiptomban (3.)

Végeredményben a hadsereg átállása vitte sikerre a forradalmat. Nem tévedtek, akik akkor azt mondták, a tunéziai minta ragadóssá válik, és „dominóeffektus” indulhat el a térségben. Az arab világ megmozdult. A felgyülemlett düh leginkább a Ben Alihoz hasonló autokrata arab vezetők ellen irányult/irányul. A forradalmi hullám a jelen, de hogy utána mit hoz a jövő a különböző arab országokban, az nem kis mértékben attól is függ, hogy ott milyen volt a múlt.

A 7. század elején az Arab-félszigeten keletkezett iszlám fő irányzatai – síiták, szunniták és kharidzsiták – már abban a században kialakultak. Ez a három irányzat nagyvonalakban lefedi az egész iszlám világot. Közülük legkisebb a kharidzsita ág, részarányuk nem éri el a fél százalékot az iszlám követőinek népes táborában. Súlytalanságuk ellenére az iszlám egyik történelmi ágát alkotják.

Síiták

A „protestáns muzulmánok”, a síiták a mohamedánok 8,75 százalékát teszik ki. A sia lényege az imámok tisztelete. A síitizmusban a közösségi döntésekkel szemben inkább az egyszemélyi vezetés, a csalhatatlan imám szava dönt, aki nem csupán világi vagy politikai, hanem vallási, szakrális vezető is, és isteni tulajdonságokkal rendelkezik. Napjainkban többséget négy országban: Iránban, Irakban, Bahreinben és Azerbajdzsánban alkotnak. A sia 1512-től Iránban államvallás. Amikor az iráni síita egyház feje, Ruhollah Khomeini ajatollah – a sah bukása után – száműzetéséből 1979. február 1-jén visszatért hazájába, meghirdette az „iszlám forradalom” megvalósításának és a „tiszta iszlám állam” létrehozásának programját. Ennek nyomán a síita fundamentalizmus került hatalomra Iránban és alakult ki a sajátos teokratikus jellegű államszerkezet és vezetés, az „iráni modell”, elsöpörve a volt sah, Mohammad Reza Pahlavi 1962-ben meghirdetett „fehér forradalmának”, nyugati mintájú reformpolitikájának maradványait. Bár a szomszédos Irak lakosságának több mint fele síita, Szaddám Huszein világi, szekularizált rendszerében a kormányzás a szunnita irányzathoz tartozók kezében összpontosult. Maga Szaddam Husszein is szunnita volt. Az elkeseredés, a sok visszafojtott indulat, az arab világon végigseprő „tunéziai áramlat” hullámain itt is okozhat megrázkódtatást, veszélybe sodorva az ország egységét is. A síita arab Dél-Irak, a szunnita arab Közép-Irak és a szunnita kurd Észak-Irak (iraki Kurdisztán) eléggé körvonalazódott régiók.

Sajátos Bahrein helyzete. A Perzsa-öbölbeli monarchia 1,3 milliós lakosságának csaknem 80 százaléka arab, és mintegy 70 százaléka síita, de a magát 2002-ben királlyá nyilvánító emír, a dinasztia és az uralkodó elit szunnita vallású. A jelenleg uralkodó kuvaiti eredetű al-Kalifa-dinasztia 1783-ban egyesek szerint felszabadította a bahreini arabokat a perzsa (iráni) uralom alól, mások szerint viszont a brit protektorátus elfogadásával elszakította őket a síita Perzsiától. 1970-ben Irán bejelentette területi igényét Bahreinre, de már a 70-es években visszavonta azt. Ennek ellenére az iráni fordulat után néhány teheráni vallási vezető felszólította Bahrein népét, csatlakozzék az iszlám forradalomhoz. A bahreini síiták fundamentalista szervezete, Bahrein Felszabadításának Iszlám Frontja 1981-ben (sikertelen) puccsot kísérelt meg, és teokratikus kormányzatot akart bevezetni. Rokonszenves lehetett/lehet számukra az „iráni modell”. 2011. február 17-én hajnalban a rohamrendőrség erőszakot alkalmazott, és felszámolta a fővárosban, a manámai Gyöngy téren a rendszer ellen – a kairói taktikát követni szándékozó – tüntetők sátortáborát. A helyzet rendkívül feszültté vált, a tüntetések tovább folytatódtak a kis szigetországban, és lehet, hogy ezúttal kenyértörésre kerül sor a síita többség és a szunnita uralkodóház között. Jemen fővárosában, Szanaában január 29-én több tízezer tüntető a rezsim első embere, Ali Abdullah Saleh államfő távozását követelte, ő 1978-tól Észak-Jemen, 1990-től pedig az egyesült Jemen elnöke). „Először Tunézia, azután Egyiptom, majd pedig Jemen!” – skandálták a tüntetők. Az északi országrészben tevékenykedő, a síita ágon belül a zeidita szektához tartozó Huszein Badr Eddin el-Húti prédikátor (2004-ben jemeni katonák lőtték le) hívei, a „Fiatal hívők” mozgalom fegyveresei, a hútik egyértelműen a Saleh-ellenes erőket támogatják. Szaúd-Arábiában március 4-én voltak az első számottevő síita megmozdulások. Rá egy napra a hatóságok figyelmeztették a síita kisebbség agitáló tagjait, hogy a nyilvános tüntetések sértik az iszlám jogot, a királyság hagyományait, és nem tolerálják azokat.

Szunniták

Az „ortodox muzulmánoknak” tekinthető szunniták az iszlám követőinek 91 százalékát teszik ki. Szemükben a közösség vezetője, a kalifa a vallásalapító Mohamed utódja, nem Allah kiválasztottja (volt), hanem csupán egy az emberek közül, akit a közösség az idzsma, azaz közmegegyezés alapján választ meg. Az állam, a szunnita kalifátus nem teokratikus, hanem katonai, világi jellegű volt. A 2011. január–februári megrázkódtatásoknak a szunnita arab országokban kétségtelenül Tunéziában és Egyiptomban volt a legnagyobb intenzitásuk. De hatásukra januárban Jordániában is békés tüntetések kezdődtek, amelyeken a király (II. Abdullah) hatalmát nem vitatták ugyan, de demokratikus reformokat, a kormány és a parlament feloszlatását követelték. A tunéziai események nem maradtak visszhang nélkül a másik két Maghreb-országban sem. Algériában január első hetében a nehéz életkörülmények miatti tiltakozások hamarosan a hatalom elleni tüntetésekké, zavargásokká váltak. Követelték a közel két évtizede tartó szükségállapot feloldását és az 1999 óta az államfői (korábban hosszú ideig a külügyminiszteri) tisztséget betöltő Abdelaziz Bouteflika elnök lemondását. A nyugati szomszéd, Marokkó több városában február 20-án békés tüntetéseket tartottak, erőszakról csak egy városból érkeztek hírek. A tiltakozók jelszavai és jelmondatai új alkotmány elfogadását és az uralkodó, VI. Mohamed király hatalmának korlátozását sürgették.

Új „török modell”

A Muzulmán Testvérek egyiptomi és más arab országokbeli szervezetei nemcsak muzulmán, hanem szunnita muzulmán szervezetek, tagjaik szunnita muzulmánok. Alapító atyjuk, Haszan al-Banná legfőbb célja az 1924-ben – Musztafa Kemál Atatürk által – megszüntetett kalifátus visszaállítása volt. (1517-től a török szultánok kalifák is lettek. Így az utolsó szultán trónjával együtt a kalifai méltóságot is elvesztette, azóta a cím betöltetlen.) Ilyen alapon az erős szunnita gyökereztetés miatt – enyhén szólva – távolságot tartanak a síiták irányában. Emlékezetes, hogy a „testvérek” 1980 körül Szíriában a síitákhoz sorolható, az ország lakosságának 10 százalékát kitevő alaviták hatalmi monopóliumának megtörésére biztatták a többségi szunnitákat. (Az Aszszad család is alavita.) Ha a jövőben megerősödnek és kilépnek az illegalitásból, és részt kérnek és kapnak a hatalomból, minden bizonnyal – nem csak a történelmi-vallási előzmények miatt – vonzóbb lesz számukra a törökországi példa, az új „török modell”. (A korábbi atatürki „török modell” a tekintélyelvű kormányzás és a demokrácia kombinációja volt.) Ez az új modell 2002 után formálódott és Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök nevéhez és az Igazság és Fejlődés Párthoz (AKP) kapcsolódik. Az erdogani „török modell” az iszlámot és a demokráciát elegyíti. Ennek győzelme azt jelenti, hogy Törökországban a muzulmán értékek demokratikus úton történő előremozdítását szorgalmazó irányvonal diadalmaskodott a szigorú iszlám törvénykezést támogatókkal szemben. Szakértők szerint ez szolgáltathat példát – az intézményi rendszer kudarca után – Egyiptomnak.

Nagy kérdés továbbá, hogyan alakul Egyiptom külpolitikája és mindenekelőtt az egyiptomi–izraeli viszony. A katonai vezetés jelezte, hogy betartja az ország eddigi szerződéses kötelezettségeit. Ezt a keleti szomszéd Izraelben nyugtázták a legnagyobb megelégedéssel, mivel Egyiptom és Jordánia az a két arab ország, amelyek több évtizedes ellenségeskedés után a zsidó állammal békeszerződést írtak alá. De Egyiptomnak déli és nyugati arab szomszédjaival, Szudánnal és Líbiával való kapcsolatai sem voltak mindig zökkenőmentesek.

Morzsálódó perifériák

1955-ben, egy évvel a függetlenség elérése előtt, Szudánban polgárháború tört ki a muzulmán arab Észak-Szudán és a keresztény és animista fekete afrikaiak lakta Dél-Szudán között. A 2011. január 9. és január 15. közötti népszavazás eredményeként Dél-Szudán már július 9-én független állammá válik. Az 1970-es évek elejétől összecsapások voltak Dárfúrban, a muzulmán fekete afrikaiak lakta nyugati régióban. A lázadók sohasem foglaltak el egyértelmű álláspontot, hogy Dárfúr maradjon Szudánban vagy szakadjon el tőle. A csádi kormány azzal vádolta Szudánt, hogy exportálja a háborút Dárfúrból Csádba, és a két ország között háború tört ki (2005–2007). A Keleti Front lázadó csoportok koalíciója, amelyek Szudán eritreai határa mentén tevékenykednek. Fő támogatójuk, Eritrea 2006 közepén bekövetkezett pálfordulása nyomán még azon év októberében békeegyezmény aláírására kényszerültek a szudáni kormánnyal. Így felszámolták, vagy esetleg csak lassították a fellazulást, a lemorzsolódást ezen a periférián. Január második felében Szudánt is elérte a „tunéziai láz”. A tüntetők követelték az 1989-ben hatalomra került és népirtással vádolt Omar al-Basír elnök lemondását, aki – akárcsak Hoszni Mubarak – bejelentette, hogy nem indul a következő elnökválasztáson.

Törzsi diktatúra után törzsi demokrácia?

Líbiában február 17-én kezdődtek a tüntetések a fennálló rezsim ellen az ország keleti részén. A hadsereg – Tunéziától és Egyiptomtól eltérően – kettészakadt: egyik része hű maradt az országot 41 éve vezető Moammer el-Kadhafihoz, a másik pedig az ellenzékiek oldalára állt. A poszt-tunéziai események itt a legdrámaibbak, több ezer halottról érkeztek hírek. A véres összecsapások polgárháborúvá fajultak.
1949. november 21-én az ENSZ-közgyűlés határozatba foglalta, hogy Kirenaika, Tripolitánia és Fezzan volt olasz gyarmatokból meg kell alakítani Líbia államot. A szövetségi államként létrejövő új független ország 1963-ban egységes állammá nyilvánította magát Líbiai Királyság néven. 1969. szeptember 1-jén tisztek egy csoportja az akkor 27 éves Moammer el-Kadhafi ezredes vezetésével puccsot hajtott végre Líbia első és eddig utolsó királya, I. Idrisz ellen (aki éppen Törökországban tartózkodott gyógykezelésen), és kikiáltották a Líbiai Arab Köztársaságot. Kadhafi Nyugat-ellenes politikába kezdett, 1970-ben kivonták az országból a brit csapatokat, és felszámolták a Tripoli melletti Wheelers Field amerikai légi támaszpontot. Nasszer eszméit követve az arab egység szószólójává vált. Az arab egység érdekében többször tett föderációs javaslatot Egyiptomnak, Tunéziának, Szíriának, Szudánnak, Marokkónak és Csádnak is. Pánarab gondolatai mellett támogatta a pániszlám törekvéseket is, felhívást tett egy szaharai iszlám állam létrehozására. Az egységtörekvések nemegyszer visszájukra fordultak: hosszú ellenségeskedés alakult ki Tunéziával, 1977-ben pedig Líbia rövid határkonfliktust vívott Egyiptommal. Líbia és Csád határvitája Auzu (Aouzou) övezet ügyében elhúzódó, háborúnak mondható fegyveres összecsapásokhoz vezetett (1973–1994). Líbia és Szudán közös határa viszonylag szűkre szabott, nincs köztük határvita, de a nyugtalan Csádban ütköző érdekeik miatt, a Szudán elleni líbiai támadás veszélyéről, illetve a Líbia elleni szudáni megelőző háborúról keringtek hírek. A hivatalosan semmilyen címet vagy tisztséget nem viselő líbiai vezető szerint a fő ellenség a „nyugati imperializmus”, amit (minden lehetséges eszközzel) gyengíteni kell. A Nyugat, az USA viszont azzal vádolta, hogy állami szintre emelte a nemzetközi terrorizmus és egyes szeparatista mozgalmak támogatását. Fegyvereket szállított az ETA-tól és az IRA-tól kezdve Ázsia egyetlen római katolikus többségű országa, a Fülöp-szigetek déli szigetein harcoló muzulmán szeparatista felkelőkön át szinte mindenkinek. Ugyanakkor már a 70-es évek közepétől atomfegyverek kifejlesztésére vagy megszerzésére törekedett. Líbiaiak érintettek olyan terrorista merényletekben, mint az 1986. márciusi berlini diszkórobbantás, melynek 3 halottja és 200 sebesültje volt, köztük amerikai katonák. Ronald Reagan amerikai elnök a „Közel-Kelet veszett kutyájának” nevezte Kadhafit, megbuktatását fontolgatta, és megtorlásul április 15-én elrendelte Tripoli és Bengázi bombázását. A legmegdöbbentőbb az 1988. december 21-i – a London–New York-vonalon közlekedő amerikai utasszállító repülőgép elleni – bombamerénylet volt a skóciai Lockerbie kisváros fölött, amelynek 21 országból 270 áldozata volt. Kadhafi – bár kezdetben nem rokonszenvezett vele – megőrizte az évszázadokon át formálódott líbiai törzsi rendszert. Szívéhez legközelebb állt a Kadhafa törzs, amelyből származott. Voltak számára rokonszenves és kevésbé rokonszenves törzsek, ezek fiai ennek megfelelően haladtak a ranglétrán az államapparátusban és a hadseregben. Rendszerét törzsi diktatúrának is nevezték. Ha a polgárháború bukásához vezet, az új rendszer számára elkerülhetetlen lesz valamiféle demokratizálódás, és megkerülhetetlennek tűnik a törzsiség. Vajon a törzsi diktatúrát a törzsi demokrácia fogja követni? Közép- és hosszú távon a líbiai megújhodási folyamatot regionális hatalomként érezhetően befolyásolhatja a keleti szomszéd, Egyiptom.

Németh Csaba

A szerző kézdivásárhelyi filozófiatanár, az RMDSZ volt szenátora