Forradalom, békaperspektívából

Megérdemelten: a regény olyan sajátos szerzői látásmód lenyomata, amely – a Nyugaton némiképp egzotikusnak számító téma mellett – üdítően friss hangot jelentett a kilencvenes évek elejének irodalmában (1992-ben jelent meg; magyarul először 1994-ben az Európa kiadónál, 2005-ben pedig a Magyar Könyvklub újrakiadásában). Hogyan kerül a csizma az asztalra, azaz a második világháború utáni magyar kommunista rendszer szatirikus kor- és kórrajza egy angol író tollára?

Tibor Fischer 1959-ben született, már Angliában; szülei magyarok, akik az 1956-os forradalom leverését követően emigráltak Nyugatra. Az ifjú Fischert tehát származása okán is korán érdekelni kezdte Magyarország és Közép-Kelet-Európa közelmúltjának történelme, a nyolcvanas években Budapestre költözött, a Daily Telegraph és más londoni lapok tudósítójaként. Ahogy ő maga fogalmaz egy interjúban: „1987 telén láttam, hogy valami változóban van. Gondoltam, ez remek alkalom, hogy ideköltözzem, megtanuljak végre rendesen magyarul, és figyeljem, hogyan kerül csávába a rendszer” (Hosszú hadjárat, Széky János interjúja Tibor Fischerrel, ÉS, 2005. 03. 05., 49. évf. 09.). Szüleiről még annyit érdemes megjegyezni, hogy mindketten kosárlabdázók voltak; s ha figyelembe vesszük, hogy A béka segge alatt főhősét Fischer Gyurinak hívják, és a Lokomotív csapatának profi kosárlabda-játékosa, talán nem állunk messze a valóságtól, ha kijelentjük: szerzőnk első regénye sokat merített saját családjának magántörténetéből.

Fischernek e különös, szinte skizofrénnek nevezhető státusa felől ragadható meg leginkább a regény „többszintes” perspektívája, nem szokványos, a különböző elbeszélői pozíciókat leheletfinoman elegyítő nézőpontja. A kiindulópont természetesen a címben is említett békaperspektíva, amely kiválóan összegzi a főhős életérzését és képzeteit arról a világról, társadalmi viszonyrendszerről, amelyben élnie adatott (megérne egy komparatív elemzést a regény eredeti, angol nyelvű szövegének összevetése a magyar átültetéssel: az Under the Frog szóösszetételt például, amely a könyv angol címéül szolgál, Fischer honosította meg a kortárs brit irodalmi-nyelvi köztudatban – sok más magyar eredetű nyelvi leleménnyel együtt). Fischer látszólag tehát „belülről” beszél, hőse maga is részese az 1944-től 1956-ig terjedő évek magyarországi társadalmi-politikai valóságának. Fischer nem vesződik különösebben egy kortárs, „posztmodern” regénytől elvárható fragmentált, trükkös regényszerkezet kialakításával: a történet maga nagyrészt hagyományosan épül fel, a narratíva íve – kisebb döccenésekkel és a fejezetcímeknek megfelelő dátumokban jelzett „kitérőkkel” – a klasszikus, lineáris elbeszélésmódot követi. A 19. századi nagyregényekre jellemző struktúra mögött azonban egyre inkább kivehető egyfajta belső, szubjektív történetalkotási logika: a sztori nem „halad” előre, hanem Gyuri anekdotázó hajlamának megfelelően, az elő-előtoluló emlékképek egymásba indáztatásával alakítja ki a maga konstruált, „láthatatlan” rendjét. Tanúi lehetünk egy magyarországi kosárlabdacsapat negyvenes és ötvenes évekbeli kalandjainak, a lassan felnövő, életrevaló fiútársaság mulatságos és szomorú élményeinek tárháza elevenedik meg a szemünk előtt, élén Gyuri közeli barátja, Pataki szinte mitikussá növesztett, ironikusan Toldi-szerű alakjával. Ezek a fiatalemberek próbálják, amennyire lehetséges, normálisan élni az életüket, életkoruknak megfelelő csínytevések sorozatával, egymás közti rituális csetepatékkal: a vonaton testületileg a feneküket mutatják a peronon álldogáló kispolgárok felé, de annak tökéletesen tudatában vannak, hogy a belügyminisztérium, a félelmetes Fehér Ház épületét meztelenül körbefutni életveszélyes cselekedet lehet (Pataki megteszi ezt, nem minden következmény nélkül, de erre csak később derül fény, nem is hősünk, hanem az olvasók számára). Vágyaik, elvárásaik is a címben jelzett szinten mozognak: Gyuri arról álmodozik, hogy utcaseprő legyen Londonban vagy Clevelandben – ez is kecsegtetőbbnek tűnik Rákosi sztálinista Magyarországánál. A regény bővelkedik lenyűgöző, fergeteges pillanatokban: ilyen a szimpatikus jezsuita páter, Ladányi szürreális-orgiasztikus evéspárbajának nagyjelenete a vidéki kommunista kiskirállyal, amelyből természetesen a „klerikális reakció” kerül ki győztesen.

Ez a majdhogynem familiáris, belülről tájékozódó és tájékoztató elbeszélés azonban időnként átvált egy olyan perspektívába, amelyet leginkább a regény eredeti, albioni-nyugati közönségének megcélzásával, valamint Fischer kettős identitásbeli beágyazottságával magyarázhatunk. Fischer, bármennyire is realisztikusan jeleníti meg a kommunista rendszer díszleteit, bármenynyire is együttérző szereplői sorsát illetően, alapvetően mégis távolságtartóan, helyenként maró gúnnyal és iróniával/öniróniával közelíti meg a 20. századi magyar történelem ezen periódusát. Az azóta már jól ismert és lenyűgöző Tibor Fischer-i szarkasztikus világlátásról van szó, amely az angol fekete humor legjobb minőségű hagyományaiból táplálkozik, s amely akkor nyilatkozik meg leginkább, amikor egy alapvetően drámai-tragikus szituációt a nyelvi humor eszközeivel „elemel” komor kontextusától, s ezáltal egy alternatív világérzékelési módot kínál az olvasónak. A „felszabaduláskor” beözönlő oroszok például „egyébként sportszerűen viselkedtek. Nemcsak a fiatal és vonzó nőket erőszakolták meg, hanem mindenkinek egyformán juttattak belőle. Aznap Gyuri nagyon örült, hogy neki nincs vaginája”; a legtöbb esetben ez a fanyar világszemlélet messzire elkerüli a politikai korrektségnek még a látszatát is: Rajkról az a vicc jut eszébe, miszerint „csak azért nevezték ki miniszternek, hogy legyen valaki kéznél, ha netán épp szombati napon kellene aláírni valamit”. Az elidegenítően ironikus hangnem része az is, hogy bizonyos történeti körülményekről, személyekről oly módon számol be, hogy az érthetővé váljon azok számára is, akik először szembesülnek a regény témájának különböző vonatkozásaival.

Ez a fajta akasztófahumor válik halványabbá az ˆ’56-os események ábrázolásakor. Gyurit itt már hősszerelmesként látjuk viszont, aki egy Jadwiga nevű lengyel lánnyal (pontosabban feleséggel) folytat szenvedélyes viszonyt. A forradalom zivatarában egymást kereső szerelmesek történetszála metaforikussá tágul, és ad valamiféle torokszorítóan emocionális töltetet a pikareszk kamaszregénynek – a korábbi anekdotikus-ironikus hangvételű történetfolyamot pedig döbbenetes erővel töri meg a lány halála a pesti utcán. Ugyanazt az elbeszélői félfordulatot láthatjuk itt, mint Fischer Aki hülye, ne olvassa! című kötetének egyik novellájában, amelyben a Tőkés László körül ’89-ben kirobbant temesvári népfelkelésről számol be, szinte riportszerűen. Egy végtelenül empatikus, szolidáris elbeszélői attitűd sejlik fel a szatirikus hang mögött: így válhatnak igazán katartikussá a menekülés (emlék)képei, eszünkbe idézve egyszersmind a regény ajánlását: „Mindazoknak, akik harcoltak. (Nemcsak ‘56-ban, nemcsak Magyarországon.)” Soha ennél nagyszerűbb emlékművet.

Tibor Fischer: A béka segge alatt. Magyar Könyvklub, Budapest, 2005. Fordította Bart István