Forgalmas mítoszlabirintus

Minden olvasó vendég egy szövegben – a prózaírói mesterség ábécéjében foglalt kijelentést betéve tudja a harmadik kötetével jelentkezõ NKZS. A jó házigazda fûszeres falatokkal traktálja, körbefutó társasjátékba csalja, kapupénzre sóvár házmester képével riogatja a vendéget, hogy minél több idõt töltsön a szövegtérben. NKZS-nak egészen más, hatékonyabb módszere van erre: bezárja az ajtót. Vagy, hogy finomítsunk a vendégjogtipró kijelentésen: tudatos és lappancs alatti emlékekbõl, harsány jelmondatokból és tûszúrásnyi érzelmekbõl, emberi húsból és a szellem kivetített frázisaiból labirintust épít a nappali közepén. A novellák nem egymásba nyíló celláiból felépülõ útvesztõ a maga – sûrûn váltott – hipermodern vagy történelem elõtti mentális folyosóival nem nélkülözi a labirintustoposz eredeti jellemzõit: az írások legtöbbjében ott a nyelvbe kódolt rejtjelekkel való játék végtelen számú lehetõsége, a fizikai-spirituális, ismeretlen jutalmú utazás, a dolgok, lények, összefüggések meg- és felismerésének csábereje. A labirintus meghódításához jó megfigyelõkészségre van szüksége az olvasónak. A szerzõ ugyanis hol barátságos, hol szigorú karbantartója a folyosórendszernek, aki éppen annyira hajlamos a szembenézõ-magyarázó stílusra, mint a mimikrire. A szövegszervezés szintjén jelen lévõ, a sorokból gyakran kiszóló, kiintõ szerzõi én (és hang) funkciója a kalauzé – ám ezekben a történetekben NKZS sosem engedi, hogy olvasója ellazuljon, vagy teljesen megbízzon benne.

A kötet a tavalyi év végén jelent meg a budapesti Magvetõ Kiadó gondozásában. A kiadót ezúttal nem a szakmában és a könyvpiacon jól csengõ neve, hanem érdekes kezdeményezése miatt érdemes kiemelni: a nem túl fantáziadús Novellárium címmel ugyanis friss könyvsorozatot indított, amely kizárólag kortárs magyar alkotók kisprózáit közli. A könyvmûhely szerint azzal a céllal, hogy méltó teret és helyet biztosítsanak az állítólag aktuálisan gyengélkedõ és kissé sápadt mûfajnak és szerzõinek. Ami olvasói szemmel kétségkívül tiszteletre méltó és örvendetes kezdeményezés – és akkor ezen a ponton érdemes kicsit örülni annak is, hogy a négy prózakötet közül, amellyel a sorozat debütál, kettõnek a szerzõje erdélyi író (NKZS mellett a Marosvásárhelyen élõ Vida Gábor Nem szabad és nem királyi címû könyvével).

A Nagyapám tudott repülni szimmetrikusan kettéosztott könyv. Már szerkezetében is: huszonkét novellát, novellaközeli kisprózát, karcolatot, a mûfajok elegyítésével létrejött, s így egyedi öntõformából kiborított írást találunk benne. Az írások két, egyenként tizenegy darabos ciklusra oszlanak, szinte oldalszámra egyezõ terjedelemben. Az elsõ ciklus alcíme: Mítoszok, történelmek. A másodiké: Játékok, tragédiák. Jól választott, irányt és szándékot kijelölõ címkék ezek. Az elsõ ciklus szövegei a szellemtörténeti és kortörténeti toposzokat kirívó szabadsággal (helyesebben: a nóvum iránti elkötelezettséggel) kezelõ világot vázolnak fel, amelyben a történelmi hitelesség (máskor hiteltelenség) a mítosz elemeivel elegyedik. Azaz dehogy elegyedik, a nem kompatibilis reagensek fura színû, meglepõ ízû vegyületet eredményeznek. A kísérlet célja nem a tekintetenként változó díszlet, hanem a közte bolyongó emberi lélek tanulmányozása (lásd a Vitéz lélek, Nagyapám tudott repülni, A jel címû történeteket). Jól példázza ezt a Személyi figyelõ címû, kötetkezdõ novella, amely (a könyv egyik legerõsebb írásaként) egy amorf képességû emberi kém, lakásokba besurranó megfigyelõ abszurdba csavarodó története, aki maga is része egy – dehogy egy, több – rendszernek, a figyelõk kasztjának. Feladata „megfigyelni az embereket, és jelentéseket írni róluk, majd ha már nincs szükség rájuk, végezni velük. Mit esznek, mit isznak, mit olvasnak, mit beszélnek, hogy szeretnek, hogyan haltak meg, mik voltak az utolsó szavaik, effélék.\" A személyi figyelõt – végtelen spirálban – magát is megfigyelik. Ha lehet általánosítani – és paradoxon, hogy ez esetben nem lehet – talán az egy és a sok (értsd: egyetlen lélek és a tömeg, privát mítosz és kollektív történelem stb.) viszonya, a minuciózus pontossággal, meglepõen és eredetien megkomponált, egymásba sodort relációk nyalábja az, amely meghatározza az írást – és a kötetet is. NKZS tolla nyomán ugyanis úgy válik a figyelõ története izgalmas-tipikus, erotikus-szakrális mesévé, történelmileg tájolható toposszá és pszichológiai labirintussá, hogy közben a szerzõ kerül minden ezekhez tartozó klisét, mozaikot rakva ki ötletekbõl, arcokból, dátumokból, félelmekbõl, ingerekbõl és vágyakból. A legtöbb esetben újraértelmezve és személyre szabva a már említett cikluskezdõ alcímeket, igyekszik azt is szem elõtt tartani, hogy az írás játék, komoly játék hívószavakkal és érzelmekkel, és nem más vagy több ennél. Erre a tényre hívja fel az olvasó figyelmét a kötet fülszövege is, amely – a keveset mondó „újszerû\" és „izgalmas\" jelzõk után immár jó meglátással – a novellák erényeként azt emeli ki, hogy szerzõjük vonzódik a szövegtest kisebb-nagyobb egységein belül való stilisztikai változatossághoz, továbbá, hogy az állandóan módosuló részleteket képes kézben tartani, egységesnek ható szövegben elhelyezni.

A kötet második ciklusában jut önálló funkcióhoz a haszonelvûen alkalmazott humor. Az olyan írásokban, mint a Bérolvasó Sebestyén, Béla és a virágok, A várban õrt álló gondolatai vagy A róka szól sokkal maibb, gyakran szókimondó, néha novellaszervezõ elem rangjáig juttatott humort, gúnyt, erotikát, parodisztikus eszköztárat találni. Az abszurdba, groteszkbe hajló történetekbõl a szerzõ kioperálta a csattanót, tágabb teret adva így az értelmezés, a befogadás lehetõségének.

Összegezve: a Nagyapám tudott repülni novellaválogatását a felfedezõ kedvû olvasók érezhetik igazán magukénak. A kötet nem egyenletes, nem ringató történeteivel, irodalmi-történelmi toposzok újraértelmezésének sokszor meglepõ kísérleteivel képes nehezen felfejthetõ, de mindvégig izgalmas labirintusba zárni az olvasót.

Nagy Koppány Zsolt: Nagyapám tudott repülni. Magvetõ, Budapest, 2007