A macska rúgja meg. Meggyújtottam az olvasólámpát, úgyis le vagyok maradva az olvasnivalóval, de öt perc múlva kiejtettem a könyvet a kezemből. Leoltottam a kis lámpát, megint kiment az álom a szememből. Már nem emlékszem, hogy hány órát vergődtem, csak arra, hogy odakint már derengett a hajnal, amikor álomba zuhantam.

S vagy másfél óra múlva esőcseppek kopogására pattant ki a szemem. Na, ilyen éjszaka után ébredtem igen nyúzottan és erősen mérgesen. S hogy hab is legyen a tortán, utolsó ötlejesemet otthon felejtettem, amit természetesen csak akkor vettem észre, amikor a jegypénztárnál fizetni kellett volna, úgyhogy gyalogosan indultam munkába. Se pénz, se jegy, se bérlet, s az esernyő, köszöni szépen, otthon a sarokban.

S akkor megcsörrent a telefonom. Hogy az a... tessék, igen, én vagyok. Legyen szíves megismételni, ugye, nem április elsejei tréfa, mert amilyen kedvemben most találtak, jobb, ha még gondolatban sem próbálnak szívatni... Nem uram, semmi tréfa, semmi ugratás, legyen szíves délután négyig befáradni a bankba.

Nehogy valami elmaradt számlákat próbáljanak kifizettetni most velem, mert egyetlen vasam sincs, különben is, ha emlékezetem nem csal, a törlesztésekkel naprakészen állok. Nem uram, semmilyen számlát nem kell kifizetnie, valóban nincs nálunk adóssága, egyszerűen arról van szó, hogy délután négyig legyen szíves a személyazonosságijával befáradni, és aláírni az egymillió-ötszázezer eurós nyeremény átvételéről szóló elismervényt.

Eddigi életemben egyetlenegyszer nyertem tekintélyesebb pénzösszeget. Végzős diákokként Sepsiszentgyörgy utcáin feszedeztünk, s a társaimmal az akkor igen divatos zárt sorsjegyeket árusító bácsinál megálltunk egy pillanatra a Mikó sarkán. Öt vagy hat lózenplikk volt még a drótkarikán, s hiába mondtam, hogy azt, azt szakítsátok le, egyik sem akarta. Nem és nem. Ha nem, hát nem, adjatok kölcsönbe tíz lejt.

Leszakítottam. Kétszáz lejes nyeremény volt a jutalom. Az öregnek nem is volt annyi pénze, hogy ott, helyben kifizessen, délután kellett visszamennünk, hogy a két kékhasú Bălcescut átvegyük, s átvonuljunk a Sugás kertbe. Na, ez volt az egyetlen ilyen alkalom.

De, hogy egymillió-ötszázezer eurós nyereményt kelljen átvennem, arra azért legmerészebb álmomban sem gondoltam volna. Fél négykor a bankban voltam, az asszonyt is magammal vittem, hogy a saját szemével lássa: ember s férfi vagyok a talpamon, lám, képes vagyok tiszta egyedül ellátni az egész családot. Sőt. Aláírtam, a pénz szépen átvonult a kontómra, s este összeült a családi tanács.

Négy gyermek á lá százötvenezer euró, az öszszesen hatszáz. Senki semmilyen kifogást nem támasztott, a fiúk is, a lányok is el tudják majd kezdeni az életet ebből a kis hozományból. Vagy adományból, mindegy. Vegyenek maguknak házat, kocsit, fektessék be okosan, használják egészséggel s haszonnal. Legtöbb százezer euró korábbi adósságok törlesztésére, a családi lak kialakítására, azaz minden oda nem való civilizált izé kihajigálására, és a házikó eredeti állapotába való visszaállítására.

Kőből, fából, égetett cserépből, téglából, mészből, homokból, ahogyan régen volt. Csak szerényen, minden extra nélkül. És akkor a Dáciát is lecseréljük, bár panaszunk nem lehet, csak benzin kell bele, és szolgál a jószág. A mai árakat nézve az asszonynak is veszünk egy kis mütyürt, amivel ide-oda furikázhat, s többé e tekintetben nem kell szállnom a rendelkezésére, mint a Malév.

A testvéreimnek száz-száz ezer jutott, apáméknak s apósoméknak ötven-ötven ezer, hiába is szabadkoznak, vegyék, vigyék, kiránduljanak, pihenjenek, mert megérdemlik. A maradék félmillióból árva gyermekeknek építünk otthont, de megsegítjük az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, a kalotaszegi s az otthoni civil intézményeket is. Olyan tízezer lett volna még hátra, s azt is elosztottuk volna, ha a zsebtelefonom ébresztője belé nem vinnyog a verőfényes reggelbe.