Focikocsma

A legények megint rám szóltak, hogy ne mind izéljek, hanem üljek le, mert a hátsó asztaloknál ülők nem látnak tőlem, s még a végén kiabálás lesz a dologból. Pedig nem vagyok nagy növetű ember, s a deltám sem akkora, hogy eltakarja a falra akasztott színes, szélesvásznú plazmakivetítőt, de azért na, hallgassak már, húzzak egy széket magam alá, és figyeljem a falon zajló eseményeket. Máskor a kutya sem nézi a fali televíziót, de most foci ebé van, és oda kell figyelni. A legények azonnal kértek nekem egy csíki világosat, s bár a szerkóm nem volt alkalomhoz illő, hanem csak olyan hétköznapi, néztük a meccset. A hátunk mögött valaki hangoskodott, hogy ez a balflaszter edző már megint nem jól rakta össze a csapatot, hát hogy is akarják megverni így az egyébként tartalékos, abszolút lazán focizgató hollandokat. Elől egy sárga mezes ismerősforma ugrott vagy kétszer, majd ugyanolyan villámsebesen fejéhez kapva ült vissza a székére, merthogy az újabb helyzet is kimaradt. Először nem ismertem meg hátulról, de aztán rájöttem, hogy a Chivu feliratos mez viselője Marci. Meg is jegyeztem egy kicsit csúfondárosan, hogy mi a csuda, Marci, nem ilyen embernek ismertelek, hát te kivel tartasz? Miért, te kivel?, kérdezett vissza, s mondtam neki, hogy engem a foci már pontosan huszonkét éve hidegen hagy. Amióta Détáriék a mexikói vébén lebőgtek, na azóta. Mi a francnak idegeskedjek, hát kell ez nekem, amikor lehet lazán is, csak úgy, semlegesen? De Marci erősíti, hogy elfelejtettem, hogy melyik országban élek, s milyen kenyeret eszek, na azért kell a sárga mezeseknek drukkolni. Mondtam neki, ne vicceljen már, persze hogy tudom, milyen országban élek, mindennap megtapasztalom, de nem is kell nekem más. Ami pedig a kenyeret illeti, amikor anyám éppen nem süt az apám szántotta – vetette – aratta – őröltette saját búzájából, akkor erdőfülei házikenyeret eszik a család, a nejloncsomagoláson legalábbis azt írja, hogy: Erdőfülei pityókás házikenyér. Szépen, magyarul. S ha nem tévedek, a pékségek, sütödék nagy része éppenséggel magyar lisztből süt, mert ezek a mi kormányzóink nem segítik az itthoni gazdákat, inkább behozzák külföldről a lisztet, a pityókát, paradicsomot, paprikát, hagymát, maholnap mindent. Ezen az alapon drukkolhatnék Egyiptomnak, Szíriának, Líbiának, de holmi földrajzi tényezőkből kifolyólag ezek nem vesznek részt az Európa-bajnokságon, ami pedig a magyar vonatkozást illeti, Détáriékról volt már szó. S különben is, miért ne lehetne a hollandusok pártján állni, amikor vagy két évtizede mennyit segítenek rajtunk, erdélyieken, na? Marci megint felugrott, miközben az egész focikocsma felhördült, de mindhiába, mert az aranylábúaknak nem sikerült gólt lőniük. Marci nagyon beleélte magát, s még én is piszkáltam, hogy eltévesztette a rajta levő mez színét és a feliratát. Vettél volna magadra kék-fehéret, amelyiknek az elején azt írja, hogy Suomi, s a hátán, hogy Koivu. Az országnév a finn–magyar rokonság ápolásának a nemes cselekedetébe illeszkedik, a személynév pedig hasonlít a kedvencedével. Na? Persze ő is tudta, hogy Koivu a világ egyik legjobb hokistája. Na, a lényeg, hogy a meccsnek vége lett, s az aranylábúak kikaptak. Elemzéssel, újabb sörkörrel eltelt a hosszabbítás is, szóval a fiúk nem voltak vidámak. A félig üres, félig tele hargitás üvegemet ott találtam, ahol hagytam volt. Eh, egye fene azt a két kortyot, lefekvés előtt jót tesz, csakhogy az utolsó előtti kortynál mintha valami papírgalacsin került volna a számba. Kiköptem. Egy, a jelek szerint minden kétséget kizáróan a vereség miatt életét sörbe oltó légy volt. Na de ennyire szívre venni?