Foci, sejehaj

Máskor ugyanis rendszeresen begörcsölt, ha a papucsa nincs pont akkor és pont ott, de azonnal a lába alatt, és minden ilyen alkalommal úgy ment feljebb, egyre feljebb a vérnyomása, ahogy az ócska lábbelit előbb a szék, majd az asztal, végül az ágy alatt kutatta. A fekhely alatti babrálást azért nem szerette, mert mindig a kezéhez ragadt valami szösz vagy pókháló. Mindkettőt utálja, de a takarítást annál inkább.
A budin dúdolt és fütyült, majd a fogmosás után folytatta. Valami indulófélét, hogy hajrá fiúk, miénk az erő, miénk a győzelem, előre! S hogy sejehaj. Aztán a ruhásszekrényéhez lépett, ami tulajdonképpen nem volt más, mint néhány vakolatba vert szeg. Sietve tolta félre a rövid ujjú ingeit, a sörfesztiválos pólója sem kellett, és a szigetesen is átesett. Ez az, megvan!, kiáltott fel diadalittasan, és magára öltötte a kamaszkorában a kínai piacon vásárolt futballmezt. Ami nem attól volt értékes számára, hogy futballmez volt, hanem, hogy azé a nemzeti tizenegyé, amelyet ő imád, amelyen kívül számára más nem létezik. Még akkor sem, ha történetesen a nemzetségéből való csapat ezzel az idegen, de általa imádott együttessel meccsel. Egyszer meg is kérdezték tőle, hogy Gyuszika, milyen mezt viseltél, és kinek szurkoltál másfél évvel ezelőtt, amikor a mieink elverték – már úgy, sportszerűen értve, gólokban – a tieidet? Nem szólt semmit, csak főtt magában egy darabig.
De ez a mai nap egészen más. Nagy, sőt nagyon nagy, hiszen a kedvencek délután fél hatkor játszanak az ősellenséggel. Lemossuk őket a pályáról, feltöröljük velük a padlót, beledöngöljük a pálya zöld gyepébe, de úgy, hogy megemlegetik! Ilyen harsány harciassággal robbant be a műhelybe, s a figyelmét annyira lekötötte a fél nap múlva kezdődő meccs, hogy a kollégáknak sem köszönt. Emezek nem lepődtek meg különösen, mert tudták róla, hogy 1. focibuzi, s amikor meccs van, megszűnik körülötte a világ, 2. máskor sem törte össze magát a köszönéssel. A miértet soha nem firtatták, a szakik megegyeztek abban, hogy ezért minden bizonnyal nem ő, hanem a szülei a hibásak, amiért keveset foglalkoztak vele az alatt az otthoni hét év alatt.
A műszak amúgy jól telt, égett a munka a társaság keze alatt. Úgy fűrészelték a deszkát, mint még soha, a tízórai szünetre már akkora rakás állt a szín alatt, hogy a főnök kénytelen volt megkérdezni: Emberek, mi van ma veletek, figyelmetlenségemben csak nem emeltem fizetést?!... Mire Gyuszika előállt. Hogy nagy nap ez a mai, főnök, nagyon nagy, mert ma játszik a csapat, s bele fogjuk döngölni a gyepbe az ősellenséget, felmossuk velük a padlót, és lemossuk őket a pályáról. A főnök mosolyogva kérdezte tőle, hogy de melyik ez a te igen harcias csapatod, mire Gyuszika kihúzta magát: Főnök, nem igaz, hogy nem látja rajtam a sárga mezt... Amaz pedig az egész társaságot meghívta a sörkertbe: együtt meccselünk, s én fizetek.
Fél hat előtt tíz perccel beültek a kertbe, az előre lefoglalt asztalhoz, szemben a televízióval. Nézzétek, most jönnek, ugrott talpra Gyuszika, s megint dúdolni kezdte azt az indulófélét, hogy hajrá fiúk, miénk az erő, miénk a győzelem, előre! S hogy sejehaj. Most jobbra, most balra, ez az, tyű, micsoda helyzet volt, nincs mese, mi vagyunk a jobbak, miénk a győzelem, legalább három-nullra nyerünk!, feszedezett sárga mezében Gyuszika. A baj akkor kezdődött, amikor az aranylábú kedvencek csetleni és botlani kezdtek, a végén pedig ólomlábakon cammogtak. Nem lett belőle sem gyepbe döngölés, sem lemosás, sem feltörlés. Sőt, a végén az imádott sztárok egyszerűen és simán – kikaptak.
Gyuszika másnap valami mazdás pólóban érkezett. És megint nem üdvözölte kollégáit. Ezen senki sem lepődött meg különösebben, mert tudták róla, hogy 1. focibuzi, 2. máskor sem törte össze magát a köszönéssel.