Fiúka

Az emberek nem is tudták, hogy a kicsi életében milyen szörnyű baj történt, s mire a faluban híre ment, hogy a kicsi egyes-egyedül maradt, Kati néni már rég pártfogásába vette. Kati néni ott talált rá a csöppségre a kert lábján, valami bokorféle tövében. Valami nyöszörgésfélét hallott, közelebb ment, s hát ott volt a kicsi. Közelebb hajolt a kicsihez, hát ez az apróság hogyan kerülhetett ide, Istenem, kötényébe bugyolálta, elévitte, megmosdatta, megtörölgette, s meleg fekhelyet készített neki.

A Gyöngyös tejével cumisüvegből szoptatta, éjjel-nappal vigyázott rá, akár a szeme fényére, s akárha saját gyermeke lett volna. Pedig Kati néni rég volt kismama, rég volt, amikor ilyen csöppséget csucsujgatott, simogatott, ringatott, s vigyázta éjjeli álmát. Azóta unokáit, csirkéit, nyulait, báránykáit, malackáit, pipéit, rucukáit, macskáját, kutyáját putyukáló nagyanyó s az anyai ösztönök örökre szólók. S akkor ez a kicsi ott nyöszörög a bokor tövében. Kati néni azt sem tudta, minek nevezze, hirtelenjében semmilyen név nem jutott eszébe, s mert a kicsi fiú volt, hát megszólította: Fiúka. Rajta maradt. Fiúka, most hozok neked finom friss tejet, de egyetlen csepp se maradjon belőle.

Fiúka, most már egy kis zöldséget, reszelt murkot, reszelt almát, salátát, spenótot is ehetsz, hozok neked a kertből, frisset, hadd nőjél s erősödjél. Telt-múlt az idő, Fiúka tényleg szépen növögetett, erősödött, s eljött az idő, amikor már vidáman szaladgált a pázsitos udvaron. Kati néni akkor sem haragudott rá, amikor leszakított egy-két virágot, amikor néha-néha megcibálta a ribizlibokrot, s amikor nem hagyta őt gyöngyöt fűzni, mert a kis kobakjával folyton a kötényébe bújt. Egyszer valahogy hátratotyogott a veteményesbe, s mire Kati néni rátalált, bizony beletaposott az ágyásokba. Te kicsi buta, gyere csak ide, ugye mondtam, hogy nélkülem ne mászkálj a veteményesben, mert rosszakat csinálsz… Nem baj no, nem haragszom, de akkor kevesebb lekvárt főzünk télire, máskor pedig behorgolom a kerti kiskaput. S megsimogatta a kicsi buksiját, majd kettesben szépen elébandukoltak az udvarra.

Fiúka uzsonnára kevés cukorral megszórt tejfeles kenyeret kapott, s miután elmajszolta, vidáman és gondtalanul játszott tovább. Hogy is haragudhatott volna rá Kati néni, amikor régebben a saját gyermekei s újabban a saját unokái is meg-megkóstolgatják a gyümölcsöt, amit arra teremt a Jóisten. Fiúkát a Kati néni unokái különben is azonnal befogadták, együtt majszolták a cukros-tejfeles kenyeret, együtt hancúroztak az udvaron, hát hogy lehetett volna haragudni egy-két apró csínyért. Olyan észrevétlenül elrepült az idő, hogy Fiúka felcseperedett, erős, izmos legényforma lett belőle, amolyan igazi csitkóféle. Egy nap megint hátrament a veteményesbe. Kati néni észrevette, hogy a kertkapun a horog lefelé csüng, s mire utánaeredt, Fiúka úgy eltűnt, mint a kámfor.

Fiúka, Fiúka, merre vagy, szólongatta Kati néni, hasztalan. Nagyon szomorúan zárta vissza a kis kaput, s a ház tornácán kedvetlenül huppant a kopott padládára. Hova mehetett, hova mehetett, hajtogatta egyre a jó nagyanyó, s bizony, elő kellett vennie a zsebkendőjét, hogy könnyeit letörölgesse. Merthogy Fiúka úgy hozzánőtt a szívéhez, akár saját gyermekei s unokái. Soha nem derült ki, hogy Fiúka merre csavargott, de másnap előkerült. Kati néni éppen a tyúkoknak szórt egy kis szemet, s töltött friss vizet az itatóba, amikor Fiúka egyszercsak ott termett a ribizlibokor mellett.

Fiúka, Fiúka, csapta össze a kezét Kati néni, hát hazajöttél, végre hazajöttél, s megint elő kellett vennie a zsebkendőt, mert örömkönny csordult a szeméből. Magához ölelte, simogatta, jól van, no, nem haragszom, hát legény lett belőled… Fiúka azóta szabadabb, akkor mehet, amikor akar, akkor jön, amikor akar, számára mindig nyitva az ajtó. Mostanában a Kati néni kertjében vidáman ricsajgó gyermekekkel hancúrozik, csak a szánkóra nem ül fel soha. Mert Fiúka gyönyörű őzbak.