Fesztivál – a személyesség jegyében

A legjelentősebb bővítést az Alternatív és Független Színházak Szövetsége által szervezett Szegedi Alternatív Színházi Szemlével (SZASZSZ) való társulás jelentette, négy évvel ezelőtt. Azóta a legjelentősebb európai és magyarországi alternatív előadások mellett délelőttönként mozgástréningen, színházkritikus-szemináriumon, fotós workshopon vehetnek részt az érdeklődők, kora délután pedig szakmai beszélgetést szerveznek a SZASZSZ versenyprogramjában szereplő előadásokról. Esténként koncertek és filmvetítések közül is lehet választani (idén néhai Halász Péter rendezései és kísérleti táncfilmek szerepeltek a szervezők kínálatában). Az egyhetes rendezvény teljes időtartama alatt a város kávézóiban színházi fotókiállításokat lehet megtekinteni, az Ex-Stasis fesztiválújság két-három naponta jelenik meg, egy helyi stúdió jóvoltából pedig Thealter-rádió is működik napi rendszerességgel.
A fesztivált sok éve látogató vendégek joggal tartanak attól, hogy az a közvetlenség, amely jellemzi a hivatásos struktúrán kívül működő (ilyen értelemben szabad) színházi alkotók jelenlétét Szegeden, a rendezvény bővülő tendenciája miatt majd lassan eltűnik. Talán korai lenne előítéleteket gyártani: az idei megnyitón Balog József, a MASZK elnöke bájos kötetlenséggel, egy sétapálcával a kezében mondta el, hogy jó színházi élményekben sántikál ezzel – a Godot-ra várva című előadásban használt – kellékkel, a fesztivált pedig a 100 éve született Beckettnek és az idén elhunyt Halász Péternek ajánlja. Az összes tárlatot is megnyitotta két szóval és egy filmszalag szimbolikus elvágásával (jövőben a digitális kiállítást majd egy laptopon elvágott filmmel nyitja meg), a „protokollt” pedig egy gyümölcstől roskadozó, kancsós bort is kínáló asztal jelentette.
Nem tudni biztosan, de elképzelhető, hogy Balog József színházi kelléke varázspálca: a közel harminc előadás közül alig egy-kettő okozott gyógyíthatatlan csalódást, a többiben minimum egy alakítás, egy mozdulat, egy játékos színpadi megoldás maradandó élményt jelentett. Talán az is szerencsésen kapcsolódik az idei sikerhez, hogy a SZASZSZ versenyprogramjának válogatója, Hudi László (a Mozgó Ház Társulás vezetője) nagyon konkrét és kézzelfogható szempontok szerint hívta meg Szegedre a magyarországi alternatív produkciókat. Ehhez elengedhetetlen volt a sokat vitatott „alternativitás” definiálása, Hudi pedig a személyességben, az identitás egyediségének felmutatásában kereste a másságot.
Még ha az eggyé szervesülő két fesztivál programjának öszszeállítói nem is törekedtek arra, hogy párbeszédhelyzetet teremtsenek a magyarországi és az európai előadásoknak, néhány markáns közös pontnak köszönhetően mégis kapcsolat jött létre közöttük. Az is elképzelhető, hogy a Hudi által emlegetett személyesség szüli őket, a fesztiválfaló egyedi olvasata. A következőkben vázolt „találkozás” véletlen műve lehet, a főszerepet játszó két előadás konkrét, szinte kézzelfogható összekapcsolója pedig Danyiil Harmsz orosz író.

Danyiil Harmsz (1905–1942)
Harmsz a haladó szellemiségű (avantgárd) művészeket tömörítő OBERIU-csoport meghatározó alakja volt. Sok tisztelője az orosz abszurd irodalom atyjának, mások színpadszerű műveinek köszönhetően Beckett és Ioneco elődjének tekintik, megint mások a dadaistákkal rokonítják. Tény, hogy a sztálinista Oroszországban pályáját derékba törte a cenzúra, hosszú évekig csak gyermekversei jelenhettek meg. Halálában (valószínű, hogy halálra éheztették) nagy szerepet játszhatott a börtönben töltött időszak és a kurszki száműzetés.
Harmsz csak az 1980-as években válhatott ismertté Európában, az erdélyi folyóiratok (Helikon, Kelet-Nyugat) pedig néhány évvel később, a kilencvenes években jelentették meg elbeszéléseit, karcolatait. Groteszk elemek, álom és vízió képei, a csodák és a számok bűvölete, az egyén elviselhetetlen léte egy személytelen világban, paródiák, a fekete humor, végletekig felnagyított hétköznapi események (Napi hírek) fordulnak elő leggyakrabban rövid, korszerű írásaiban.

Don Cristóbal-pályázat – oktett
A Hólyagcirkusz Társulat szinte minden évben jelen van a szegedi fesztiválon. Előadásaikban különleges, keleti mintára saját kézzel barkácsolt hangszereken játszanak a színészek, akik egytől egyig kitűnő énekesek és komédiások; groteszk, sokszor nem színpadra írott töredékekből indulnak ki, de a zene és a számtalan színpadi csoda a szöveggel egyenértékű játékelem előadásaikban.
A Szőke Szabolcs köré szerveződő csapat az elmúlt években a budapesti Stúdió K színházban mutatja be egyedi műfajú produkcióit: etno-opera-buffa, miseria-opera-seria, favola-opera-erotica, zenés kaszkádli, anarchista cirkuszi opera stb. Nem csoda, hogy a társulat ismerője egyszer megállapította, hogy szabad, kötöttségektől mentes alkotásaik olyanok, mint egy Harmsz-szöveg.
A baráti megjegyzéstől az előadásig viszont hosszú az út, tudtuk meg a szakmai beszélgetésen. Erdetileg Federico García Lorca két darabjából, a Don Cristóbal és Donna Rosita tragikomédiájából és annak paródiájából (melyben egy társulat eljátssza, hogy bábszínházában majd eljátssza a darabot) a Hólyagcirkusz Társulat egy harmadikat tervezett, „amelyben bohócok, artisták, a zenei attrakciók, a vurstli jellegzetes vásári figurái és a bábok is szerepet kapnak” (évadelőzetes). Erre az előadásra kértek finanszírozást, de közben a társulat tagjai egyre jobban azonosultak Danyiil Harmsz szövegeivel, és azok fontosabbá váltak számukra, mint az eredeti terv.
Így történhetett, hogy a Hólyagcirkuszra jellemző alcím egyszerűen oktett lett: nyolc színész mutat be több, egyénileg kidolgozott szólamot, ami közös munkával, jó ritmusérzékkel és az egységes képből kilógó részletek kíméletlen rostálásával szervesül a fesztivál legjobb rendezésévé (a színlapon nincs feltüntetve rendező, a díjat a társulatnak ítélték oda).
Némely szereplőnek csak Lorca-szöveg jut, másoknak csak Harmsz. Meglepő módon szervesen szövődnek egymásba a két szerző képei, gondolatai egy eredeti, öntörvényű művészeti alkotásban, melynek (személyes olvasatomban) központi konfliktusa a látás és nem látás, a megmutatás és eltakarás, az értés és nem értés között feszül.
A színpadi teret fekete függönyök tagolják. Néha félig húzzák szét, néha csak oldalt egy keskeny sávban, néha egyáltalán (ilyenkor mögötte zajlik a hangjáték, vagy a szereplő kidugja fejét a középső résen). A háttérben háló is feszül: Donna Rosita mögötte hintáztatja-tornásztatja bábhasonmását rezzenéstelen arccal. Később egy Don Cristóbal-bábbal kezében táncol, de hozzá tartozik egy papírmaséfej is, amit akkor hoz be először a színre, amikor előadja a vörös hajú emberről szóló Harmsz-szöveget.
Fejek jelennek meg a léggömbre feszített húrokból kialakított, nagybőgőre emlékeztető hangszerek végében is, és ugyanazok a bábok jelennek meg a sétapálca-biciklin és a levegőben kifeszített kötélen karikázva is.
A sok izgalmas részletnek és a kitűnően elmondott monológoknak köszönhetően a Hólyagcirkusz előadása (sok más fesztivál-előadással ellentétben) igazságtalanul rövidnek tűnt.

La Pushkin + Metanoia
A szegedi JATE klub mellett néhány asztalos terasz működik. Ott kezdődik Oleg Zsukovszkij és Perovics Zoltán előadása, a Danyiil Harmsz projekt. Kezembe nyomnak egy kis cédulát, rajta az alcímben szereplő matematikai művelet. Tudatlan vagyok, csak azt sejtem, hogy lesz valami köze Puskinhoz és a tavalyelőtt látott Metanoia kiállításhoz. Utólag kicsit kell böngésznem a világhálót, hogy megvilágosodjam: a két alkotó két színháza. Oleg Zsukovszkij, miután elhagyta Oroszországot, és a Derevo, a Formalnij és az Ache színházban is játszott, Németországban telepedett le, és létrehozta saját műhelyét, a Teatr La Pushkint. Jellemző, hogy honlapján található életrajzában (Vita) Zsukovszkij csak annyit árul el magáról, hogy Szibériában született, 18 éves koráig egy nagy folyó mellett élt, amely táplálta és oltalmazta, majd elvitte messzire. Többek között Szegedre, ahol találkozott jelenlegi alkotótársával.
A Metanoia Színház (változó névvel: Metanoia Art, Metanoia Különítmény) frontembere a színházi körökben Pero néven ismert Perovics Zoltán. A vizuális kötészet, a képzőművészet, a zene szintézisének a lehetőségeit vizsgálja, akárcsak orosz barátja, akárcsak az Oberiu-csoport művészei.
Az előzményeket ismerve nem meglepő, hogy Oleg és Pero közös munkába fogott, és kiindulópontnak Harmszot választották. Támogatásként ők a budapesti Flórián Műhelyt kapták kölcsön a próbaidőszakra, majd a MASZK Egyesület menedzselte a kész előadást (a fesztivál ideje alatt hat alkalommal játszották).
Oleg és Pero nem beszél. Kézen fognak, és bevezetnek a sötétség birodalmába, ahol egy pár aprócska fényforrás, egy vízszintesen és egy függőlegesen kifeszített piros zsineg alkotja a játszóteret. Látszólag véletlenszerűen kerülnek elő a banális, eldobott tárgyakból varázsolt játékok: csipeszcsőrű madár, mindenevő födeles műanyag doboz, zoknik, újabb zsinegek, szemüvegtok, hullahopp, vécépapír. Játék. Harmsz világa, tagadhatatlanul. Az előadásnak ezt a részét monoton kattogásból (varrógép?), apró síphangokból komponált zene kíséri, majd egy líraibb részben kivetített képek előtt vándorol a világban a két barát. A tapsra visszajönnek, és újabb bohócjáték után elhangzik – a közönségből kiválasztott néző vagy Oleg olvassa fel (magyarul!) – az egyetlen szöveg, egy Harmsz-idézet.
PS. Nem tudom, hogy a Hólyagcirkusz tagjainak volt-e lehetőségük megnézni Zsukovszkijék előadását. Azt viszont észrevettem, hogy Oleg remekül szórakozott a Don Cristóbalon. Nagyon szeretnék kicsi légy lenni, és titokban meghallgatni, hogyan beszélget ez a sok szabad ember közös ismerősükről, Danyiil Harmszról.
(A szerző színházkritikus) Hegyi Réka