Ferenc bácsi és a téesz, avagy szeretettel nosztalgiázóknak

Szóval a semmirekellők verték a dobot s a szájukat a faluban, hogy milyen jó a kollektívbe lépni. A pártaktivista agitált, a téeszelnök agitált, az újságok agitáltak, s miközben semmizték ki az embereket, arról harsogtak, hogy ez a harc lesz a végső, csak összefogni hááát... Így szólt az internacionálé. Nem a milánói, mert az egy remek focicsapat, s nem olyan, mint az ének, de még olyan sem, mint a magyarországi kiszfiúk és lányok, akik vagy két éve oly dagadó kebellel még mindig azt fújták, hogy fel, fel, te éhes proletár, s hogy ez a harc lesz a végső...

Kicsit leragadtak a múltban, de hát Istenem... Valami összejövetelük volt, felönthettek a garatra. Hogy nem nyílt ketté alattuk a föld. De legalább a színpad. No, szóval az internacionálé akkor is úgy szólt, mint most, s szervezték a kollektívet. Választani lehetett: belépés vagy Duna-csatorna. Esetleg gátépítés a brăilai nagyszigeten. Vagy Szamosújvár. Vagy Jilava. Kínálatból nem volt hiány.

A faluban néhányan kénytelen-kelletlen beléptek, főleg a szegényebbje, akinek amúgy sem volt semmije. Az igazi gazdák nem akartak kötélnek állni. Ferenc bácsi semmiképp. Nem és nem. Hiába hívatták hetente, hol a milicista, hol a szekus, hol a párttitkár, Ferenc bácsi semmiképp sem akart téesztag lenni. Sem szép szóval, sem gonosszal. Győzködhették, hogy a közösben milyen jó, rekord a termés, meglátja, kevesebb munkával többet is el lehet majd érni, a pincéje s a padlása jobban megtelik, mint a kizsákmányolók idejében, ő nem.

Fenyegethették, hogy így meglátja, úgy meglátja, elviszik a tömlöcbe, vagy lapátolni a csatornához, a nagyszigetre, napi három köbméter a norma fejenként, s ha nem végzi el, estére vacsora helyett verés a jutalom. Ő így sem. Az életemet elvihetik, de azt a földet nem. Apámtól örököltem, s nem adom. A fejőst sem. A lovat sem. A szerszámot sem. S hogy ne tanítsa őt gazdálkodni az, aki életében egyetlen szeget be nem ütött, s egyetlen barázdányit nem szántott. Szögezte le félreérthetetlenül.

Hanem egyszer csak gondolkodóba esett. Amikor nagyobbik fia, ki eszesebb volt mindenkinél, és gazdasági középiskolába jelentkezett, majd egyetemre is mehetett volna, azzal jött haza, hogy az iratkozásnál a piros vászonnal letakart asztalnál ülő bizottságból egy bácsi ráförmedt: Kulákfióka, mars ki! A gyermek csak annyit értett e dörgésből, hogy ki kell mennie, s nem veszik fel. Ferenc bácsi éjjeleken át forgolódott álmatlanul, hogy mit tegyen: az apai örökségről mondjon-e le, s attól hasad meg a szíve, vagy tartson ki, de akkor a gyermeke előtt vágja el az utat, s ettől bolondul meg.

Amikor vagy hat nap után a jó szomszédjának elpanaszolta búját s bánatát, a derék jóember csak annyit mondott, hogy felesleges. Ellenállni. Mert ezek a hitványok úgyis mindenre kezet tesznek, mert mindenre képesek, mert nem ismernek sem Istent, sem embert. A gyermek, ha továbbtanulhat, még sokra viheti, kár lenne érte. S ennek a gazember világnak egyszer úgyis vége lesz, az utódok pedig visszacsinálhatják az örökséget. Úgyhogy Ferenc bácsi nehéz szívvel adta be a derekát, de még mielőtt kilépett volna az iroda ajtaján, csendesen sziszegte: Ezt ti még visszakapjátok...

S akkor eljött az ősz. A gyermek iskolába, s a nép a mezőre. A közös föld eresztett, ahogy eresztett, de egy tök, hát az valóban rekord lett. Négyen veselkedtek neki, hogy a szekér derekába felgördítsék, s úgy is alig sikerült. A kerülete akár egy malomkő, s a súlya sem kevesebb. Na ugye, mondtuk, hogy rekordtermés lesz, dicsekedtek az elvtársak midőn a hatalmas tökkel utcáról utcára szekerezték a falut.

A kocsis az ülésdeszkán, a kollektívelnök s a párttitkár pedig hátul, a hatalmas tökön. Hogy lássa a nép, milyen helyes az internacionalista szocialista alapokra helyezett mezőgazdaság. Ferenc bácsi kapujában külön megálltak, hogy piszkálják egy kicsit, amiért olyan sokáig ellenállt: No, Ferenc bá’, ugye, megmondtuk, hogy rekord lesz? Ne, mekkora, kettőnket is megbír, látott már maga ilyent? Az öreg hónapok óta először húzta mosolyra a bajszát: Egy farkon két tököt igen, de fordítva még nem...