Félig teli pohár a Délvidéken

Az akkor tízesztendős Emma édesanyját később koholt vádakkal börtönbe vetették, ő maga pedig nevelőszülőkhöz került. Két házukat, tanyájukat az állam elkobozta.

Kártérítés, kárpótlás, rehabilitáció – sokat emlegetett szavak az utóbbi időben a vajdasági magyarok körében. Tavaly év végén a magyar kormánynak és a Vajdasági Magyar Szövetségnek tökéletes együttműködésben sikerült ugyan megakadályozni egy diszkriminációs kísérletet (kirekesztették volna a kárpótlásból mindazokat, akik 1941 és 1945 között a megszálló erők tagjai vagy azok leszármazottai voltak, ezt a törvényi kitételt semlegesítette a rehabilitációs jogszabály), de az egyelőre a jövő zenéje, hogy miként működik majd a gyakorlatban a délvidéki magyarok kárpótlása, rehabilitálása az évtizedekkel ezelőtti súlyos sérelmekért.

Annyi biztos, hogy a rehabilitációs törvénnyel kijavított kárpótlási jogszabály révén ez a kérdés nem gátolta Szerbia uniós csatlakozási folyamatát, Magyarország meglebegtetett vétója okafogyottá vált. A márciusi 1-jei uniós csúcstalálkozón Belgrád elnyerte a hivatalos tagjelölti státust. Az ellenzők nem találtak fogást Belgrádon, miután Szerbia és Koszovó tárgyalóküldöttsége néhány nappal korábban Brüsszelben megállapodott arról, hogy milyen formában vehet részt Pristina a balkáni regionális együttműködést segítő fórumokon. Korábban Németország, Hollandia, Ausztria és Nagy-Britannia vonakodott leginkább a szerb uniós tagjelölti státus megadásától.

A több EU-tagállam által el nem ismert Koszovó ügye egyébként jóval hangsúlyosabban megosztja az európai közvéleményt, mint az a hivatalos döntéshozók megnyilatkozásaiból kiderül. A helyzet súlyát inkább olyan szakértők fogalmazzák meg szókimondóan, akik ma már nem kötődnek a hivatalos diplomáciához. Mint például az unió balkáni stabilitási egyezményének volt koordinátora, aki szerint Belgrádnak és Pristinának tárgyalásokat kellene folytatnia Koszovó felosztásáról. Erhard Busek osztrák konzervatív politikus a felosztást tartja a jelenlegi legjobb megoldásnak, amely lehetővé tenné Koszovó elismerését Szerbia és az EU összes tagállama által.

Busek szerint a két állam között területi csere jöhetne létre, ez elsősorban az albánok lakta dél-szerbiai Presevo- völgyet és a nagyobbrészt szerbek lakta Észak-Koszovót érinthetné. Közben diplomáciai bombaként robbant Románia utolsó percben bejelentett kifogása a szerbiai vlach kisebbség jogfosztottsága miatt, Bukarest és Belgrád az EU-csúcs napján írta alá azt a nemzeti kisebbségekről szóló együttműködési megállapodást, amelyet a román kormány feltételül szabott az egyébként baráti szomszédos államnak a tagjelölti státus elnyeréséhez.

A Vajdaságban aggodalommal figyelték a koszovói kérdés alakulását, s ennek függvényében Szerbia integrációs esélyeit. A délvidéki magyarok túlnyomó többsége már régen az unióban látná Szerbiát, ez jelentené ugyanis a Magyarországgal való kapcsolattartás garanciáját, s talán azt is, hogy nincs visszaút valamiféle újabb balkáni tragédiába. Egyébként a Vajdaságon nem múlott a tagjelölti státus megszerzése, a tartományról jó véleménnyel voltak, vannak a brüszszeli politikusok, erről az újvidéki képviselőház magyar elnöke, Egeresi Sándor nyilatkozott még a brüsszeli döntés előtt. Tény, hogy a vajdasági lakosság tizenöt százalékát képező magyarság az egyetlen olyan határon túli közösség, amelynek sikerült elérnie a kulturális autonómiát.

A tartományban a közvetlen választással létrehozott Magyar Nemzeti Tanács önállóan tudja megszervezni a magyar közösség oktatási, kulturális, tájékoztatási és anyanyelv-használati ügyeit. Ismeretes, a szerb mellett a magyar, a horvát, a szlovák, a román és a rutén is hivatalos nyelvnek számít a Vajdaságban. El tudunk-e ilyet képzelni Erdélyben vagy Szlovákiában? Az álmok szintjén, talán. Persze az alapvető gondok mindig a jó törvények rossz végrehajtásával kezdődnek.

Számos magyarlakta vajdasági város önkormányzata „feledkezik meg” a két- vagy többnyelvűség érvényesítéséről, s ami nemcsak a délvidékieknél, hanem más, vegyes nemzetiségű vidéken kisebbségben élő határon túliaknál is tapasztalható, különböző okok miatt nem tartanak igényt az anyanyelvhasználatra hivatalos ügyintézésekkor. A kulturális autonómia képtelen megoldani az évek óta lappangó, időnként fellángoló etnikai konfliktusokat. A csaknem húszezer lakosú Temerin neve a magyar–szerb incidensek jelképévé vált, a helyiek egymásra mutogatnak, nemzetiségi hovatartozás és vérmérséklet szerint kölcsönösen vádolják egymást.

Ráadásul mindkét oldalon megjelentek a szélsőséges szervezetek, akik valósággal keresik az incidenseket. Az elmérgesedett helyzet kialakulásához döntően járult hozzá a délszláv válság után a városba betelepített mintegy háromezer, többségében Boszniából menekült szerb, akik nemcsak az etnikai arányokat, de a város hangulatát is megváltoztatták. Bár az utóbbi években jelentősen javult a helyzet, a magyarok sokáig áldozatai voltak a szerbiai rendőrség és igazságszolgáltatás kettős mércéjének. Míg számos, a többségi nemzethez tarozó magyarverő megúszta felelősségre vonás nélkül vagy minimális büntetéssel, addig öt temerini magyarral példát statuáltak.

2004 őszén összesen 61 évre ítélte az újvidéki bíróság azokat a fiatalokat, akik megvertek egy szerb kábítószer-kereskedőt. Borisz Tadics államfő a különböző szintű magyar és nemzetközi közbenjárások ellenére sem részesítette közkegyelemben a „temerini fiúkat”. Ám a sajtó által gyakran szenzációjelleggel tálalt etnikai konfliktusok rossz fényt vetnek a Vajdaságra, ami egyebek mellett a délvidéki és az anyaországi magyarok kapcsolattartását is rontja.

Egy vajdasági kolléga minapi személyes beszámolója szerint egy magyarországi ismerős anyuka azért nem engedte el gyerekét az iskola által szervezett szerbiai kirándulásra, mert tartott az esetleges atrocitásoktól. Ami nyilvánvalóan eltúlzott reagálás, a félelem alaptalanságát mindenki tapasztalhatja, aki a Vajdaságba látogat.

Tartani sokkal inkább a várhatóan április végére vagy május elejére kitűzendő választásoktól lehet. A Borisz Tadics államfő fémjelezte demokratáknak kedvez ugyan a brüsszeli döntés, bár a tavaly decemberi halasztás s a Koszovó ügyében tett engedmények árnyalják a képet a szavazópolgárok szemében. Friss, de még az uniós tagjelölti státus megszerzése előtt készült felmérések szerint az ellenzéki Szerb Haladó Párt (SNS) a megméretés esélyese, márpedig a formációt vezető Tomiszlav Nikolicsot még ma is elsősorban a hágai börtön vendégszeretetét élvező Vojiszlav Seselj volt bajtársaként tartjuk számon, pedig a dolgok már jó ideje másképp állnak.

Az egykori radikálisokból kivált SNS a Vajdasági Magyar Szövetséggel is normális kapcsolatokat ápol, azaz a jelenleg kormányzó demokraták esetleges bukásával nem a patás ördög kerül hatalomra, abban viszont nincs miért kételkedni, hogy a kormányváltás jóval kiszámíthatatlanabbá teheti a belgrádi politikát.

Pataky István
A szerző újságíró, a Magyar Nemzet külpolitikai rovatvezető-helyettese