Félig-meddig távol a közügyektől – beszélgetés Lövétei Lázár László költővel, műfordítóval

– Ezelőtt több mint öt  évvel készült Önnel interjú ugyanezeken a hasábokon. Mi változott azóta?

– Nos, felsorolásszerűen: megjelent négy új kötetem, képbe került egy-két új szerző (például Faulkner), akire korábban nem volt időm vagy türelmem, született még két gyerekem (összesen tehát már van három), alaposan rászoktam a horgászásra (igaz, nem túl sok ehető eredménnyel), begyűjtöttem sok-sok szakajtónyi tojást kis csíkszentdomokosi belterjes gazdaságunkból stb. Apropó tojás: nemrég hallottam, hogy kínai felebarátainknak napi 5 millió tojás „gyártására” van kapacitásuk – tyúk nélkül. Ezt nevezem állatvédelemnek! Nem tudom, a „szigorú” Európai Unióban lehet-e már kapni ebből a termékből, de az elkövetkező öt évben mindenképpen meg szeretnék enni egy ilyen „tojást”. Ha túlélem a termékbemutatót, esetleg visszatérhetünk a kérdésre...

– Ön után kutatva számtalan díjról, elismerésről számolhatunk be: József Attila-díj, Faludy-díj, a Romániai Írók Szövetségének Debütdíja, Déry-díj, Radnóti-díj. Ugyanakkor egy héttel ezelőtt az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) Méhes György-nagydíját vehette át Kolozsváron idén megjelent, Zöld című, 12 eklogát tartalmazó verseskötetéért. Mit jelent Önnek ez a kitüntetés?

– Valószínűleg ez marad a legkedvesebb díjam. Tudniillik életem első könyve, amit „önerőből” szereztem és el is olvastam, éppen Méhes György egyik könyve, A tizenkét éves felnőtt című ifjúsági regény volt. Hétéves koromban kaptam az iskolában, „szorgalmas munkámért és példás magatartásomért”. A könyv – miként a címe is mutatja – egy tizenkét éves fiatalemberről szól, akinek szüleit, kommunista meggyőződésük miatt, 1944-ben meghurcolják a hatóságok, ezért ennek a fiatalembernek kell gondoskodnia a testvéreiről. A könyvet rég nem olvastam újra, de emlékszem, hogy kölyökkoromban – nem lévén még megfertőzve különféle elméletekkel és ideológiákkal – rengeteget sírtam a könyv olvasásakor. Summa summarum: ha mélyebb értelmet akarok tulajdonítani a Méhes György-nagydíjnak, azt mondhatom, hogy megérdemeltem azt a bizalmat, amellyel 7 éves koromban kitüntettek.

– Zöld című kötetében feltűnik egy kék notesz, benne szomorú epigrammákkal. Önnek van „kék” notesze? Mit ír bele?

– Mindenféle színű, kék, zöld, sárga, világosbarna noteszeim vannak, különféle bejegyzésekkel: versötletekkel, megvásárolandó könyvek címével, idézetekkel stb. Emlékszem például, hogy valamikor a 90-es évek közepén Demeter M. Attila barátom fekete-fehér tévéjén néztük a Levintza prezintă című műsort a kolozsvári Györgyfalvi negyedben, s látva Alexander McQueen ruhakölteményeit, rögtön följegyeztem a fickó nevét – kár, hogy ez a tehetséges fiatalember azóta öngyilkos lett. Most nyáron a sógornőm elhozta McQueen egyik katalógusát New Yorkból, tényleg érdemes volt megjegyezni a nevét. De Lionel Messi nevét is lejegyeztem a 2005-ös hollandiai U20-as focivébé után...

– Lépett egyet felfelé a ranglétrán: szerkesztőből főszerkesztő lett a Székelyföld kulturális folyóiratnál. Mivel „érdemelte” ki az előléptetést, és mekkora kihívást jelentett – ha az volt egyáltalán – Ferenczes István nyomdokaiba lépni?

– Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki az „előléptetést”, de nem is gondolkodom a dolgon. Egyelőre „tanulom” a főszerkesztést, és – kollégáimmal együtt – igyekszünk minimum olyan jó lapot csinálni, mint amilyen a Ferenczes-féle Székelyföld volt.

– Hogyan értékeli a mai olvasótársadalmat? Feleslegesen töltik az idejüket, vagy igényesen választanak könyvet?

– Tinódi Lantos Sebestyén vagy Balassi idejében zenekísérettel „olvastak” verset, s most ismét divatba jött a hangoskönyv. Fél évezred alatt tehát semmi sem változott. A viccet félretéve: sokat hallani mostanság a könyv haláláról, s a megszólalók többsége általában az iskolai oktatást hibáztatja ez ügyben, holott a szülők felelőssége a legnagyobb: ha egyszer a gyerek rákapott az esti meseolvasásra, akkor már bajos lesz kiirtani belőle a könyv és az olvasás szeretetét. Arról pedig, hogy ki mennyire „igényesen” választja meg az olvasnivalóját, inkább nem nyilatkoznék: döntse el mindenki, hogy mi fekszik neki a legjobban.

– Szokott mesét olvasni a gyerekeinek?

– Természetesen. Sőt nemcsak esténként, hanem reggel, oviba indulás előtt is. Esténként könyvből, reggelinél fejből mindenféle kitalált alakokról, a lényeg az, hogy kipattanjon az álom a szemükből. Újabban Juliska lányom a mesefelelős. A tegnap este például betlehemest játszottak, s mikor az anyjuk megkérdezte, hogy hová tűnt el az egyik angyal, az volt a válasz, hogy magánzárkában ül Jézuskával...

– Egyszer azt mondta, „spórolósabb” annál, hogy prózát, ne adj’ isten regényt írjon. Fenntartja ezt ma is?

– Hja, milyen jó is áthárítani valakire vagy valamire a felelősséget! Regényt csak szeretnék írni, de egyelőre úgy néz ki, semmi se lesz belőle. Pedig már három éve gondolkodom egy témán: 1946. június 30-án a Magyar Népi Szövetség Székelyudvarhelyen tartotta második országos kongreszszusát. Ott volt Vlădescu-Răcoasa kisebbségügyi miniszter is, aki mindenféle jogot megígért a magyaroknak. „Nekünk nem jog kell, nekünk haza kell” – ordította a „reakciós” tömeg, s még aznap este megölték Lövétén az MNSZ egyik aktivistáját. Kovács György A lövétei szégyen című brosúrájában ki is átkozta a lövéteieket – igaz, nem ő volt az első: már Buccow is kiátkozta az „alávaló lövéteieket”, mert a határőrség szervezésekor nem akartak mérték alá állni. Hátborzongató belegondolni, hogy még egy olyan tiszta elme is, mint Márton Áron püspök, állítólag belement volna abba, hogy kitelepítsék a székelyeket a Magyarországhoz csatolandó Avas vidékére, annyira elege volt a népek testvériségéből... Szóval néha ilyesmik is eszembe jutnak, szerencsére ilyenkor ott a család...

– Írt valaha szerelmes verset a feleségéhez?

– Kifejezetten neki ajánlott verset csak hármat, de ezeken kívül még van egy-két „szerelmes” versem. Ilyen szempontból már most is jobban állok, mint Arany János, aki szerelem dolgában még nálam is szemérmesebb volt.

– Ha már itt tartunk: Ön szerint hogyan kell verset írni?

– Ennél már csak az jobb kérdés, hogy mi a vers! Ajánlhatom esetleg Szilágyi Domokos Hogyan írjunk verset? című poémáját, vagy az Akácos út... kezdetű nótából a következő részt: „Úgy muzsikálj, hogy sírjon az a szép leány...”

– Kit, mit olvas mostanában? A „ki” vagy a „mi” a fontosabb?

– Több kötet van jelenleg is az ágyam mellett, Alekszej Tolsztoj Golgota című trilógiája például, aztán Jókai Forradalmi és csataképekje, Lev Tolsztoj Karenina Annájának 1905-ös, Ambrozovics Dezső-féle fordítása. Kíváncsi vagyok ugyanis, hogy mi a különbség az Ambrozovics-, illetve a Németh László-féle fordítás között – s meg kell mondanom, nem utolsó élvezet! Aztán ott van még a Gottfried Barna–Nagy Szabolcs-szerzőpáros A Székely Hadosztály története című kötete, ennek jó részét épp a Székelyföld közölte stb., stb. Az angyaltól pedig Winston Churchill A második világháború című Nobel-díjas kötetét kapom karácsonyra. Ahogy ebből a felsorolásból is látszik, a kötelező szerkesztői kéziratolvasáson túl mostanában inkább történelmi munkákat olvasok, megfűszerezve őket egy-egy szép verssel vagy novellával.

– Zöld című kötetének dedikációjában – amit ezúton is köszönök – „vidéki” könyvként ajánlja az eklogáit. Mennyire befolyásolja gondolatait, szavait, költészetét a vidéki környezet?

– „Beatus ille qui procul negotiis” – idézte Horatiust egyik ismerősöm, amikor elküldtem neki eklogás könyvecskémet. Nos, a közügyektől még csak félig-meddig vagyok távol, de mihelyt nyerek a lottón, rögtön teljesen visszavonulok. Zöld című könyvem különben (azon túlmenően, hogy kíváncsi voltam, hogyan viselkedik egy ilyen „parlagi” téma esetén a mai magyar nyelv) tényleg az én „vidéki” környezetemről akar szólni: ismerek egy csomó mindent róla, kár lett volna ezt a „tudást” parlagon hevertetni.

Így alakult ki az eklogás történet magva: adott egy naiv, idealista költő, aki a könyvtárban elolvasott egy rakás pásztori költeményt, plusz annyira megfertőződött korunk trendi ideológiájával, a zöld mozgalommal, hogy rögtön feljogosítva érzi magát arra, hogy elmagyarázza a hatvan éve a földből és a földnek élő pásztornak, hogyan kéne pásztorkodni.

Félreértés ne essék: nem gúnyolódni akarok a zöldeken – „Békesség a jóakaratú embereknek” –, hanem csak görbe tükröt (lásd: görbe uborka) tartani a túlzásokba esők elé. Hogy mennyire aktuális lehet a dolog, mi sem bizonyítja jobban, hogy fő-fővárosunknak, Brüsszelnek valamiért megint a tyúkketrec mérete lett a fontos, miközben sokan az Európai Uniót temetik. No de, mint mondtam, én félig-meddig távol élek a közügyektől.