Farkasjövő, farkastörvények

A vadászegyesületeknek azért kell mindig többet jelenteniük a valóságnál, hogy könnyebben kapjanak kilövési (erkölcsi) engedélyt. Úgy néz ki, a hajdanában ordasnak, bestiának, fenevadnak kikiáltott közönséges farkas (Canis lupus) végóráit éli, és nemcsak hogy vörös listás faj lett Magyarországon, Angliában, Dániában, Hollandiában, Svédországban, Németországban és Svájcban, de ezekben és más országokban teljesen vagy majdnem kiirtották.

Az állatkertek egymástól vásárolják a farkasokat, amelyek bizonyítva kutyás (Canis) magatartásukat, nagyon is szelídek, játékosak. Csak felnőtt, ivarérett állapotban lesznek önállóak, de emberhúst akkor sem esznek. Ezért volt meglepetés nemrégiben, amikor egy, a pécsi állatkertből kiszökött, Olaszországból vásárolt fiatal farkast a vadfelhajtó karhatalom nem visszaszállította az állatkertbe, hanem egyszerűen lelőtte. Ráadásul maga az igazgató ölte meg.

A tett jogosan kiváltotta mind az állatvédők, mind a környezetvédők tiltakozását és haragját. Maga az igazgató sok mindennel szembement, még Áder János köztársasági elnök környezet- és állatvédelmi felhívásaival is. Nem tudhatjuk, hogy a derék ordas mit érezhetett, amikor minden erejét összeszedve átmászott a villanypásztorral védett kerítésen, kibírta a villanyáramot, és végre eljutott az első erdőig, ahol visszanyerte ősei (örökölt) szabadságát. Némi allegóriával én ezt a tettet a Petőfi Sándoréhoz hasonlítottam, aki két versében farkas és testvére, a kutya sorsáról beszél. Minden üldöztetés ellenére a farkas a szabadságot választja. Nos költőnk megoldotta a sorsproblémát, a többit azonban nem, mert nincs kegyelem számukra, de nemcsak neki (1849), hanem a faja számára sem. (Az allegóriát nem folytatom.)

A legkíméletlenebb ragadozó, az ember

A tulajdonképpeni farkasirtások a középkorban kezdődtek. Az ókorban még megvolt velük az ember, sok nép tisztelte is őket. A germánok főistenének, Wodannak volt a kedvenc állata, a dákoknak köztudottan címerállatuk is lett. A két kisfiút felnevelő nőstény farkas egyáltalán nem a gonosz ragadozó bestiát mutatja, hanem egy jóindulatú, bátor állat viselkedését. Persze abban az időben más volt az állatvilág összetétele, mint napjainkban. Nem tudhatjuk, a pécsi állatkert igazgatója hány kétségbeesett telefonhívást kapott: „… hogy menjünk mi kirándulni gyermekeinkkel, ha a gonosz ordas ott ólálkodik, és megesz minket?”

Bizonyára ilyen és hasonló fejtegetések lehettek. De meg lehetett volna bénítani a szökevényt egy kábító lövedékkel, vagy akár hálót vetni rá, és élve visszavinni. Ha már annyi pénzt adtak érte... A közhangulat sajnos ilyen, és a butaság, a média hozzá nem értése csak tüzeli a természettől amúgy is elszakadt emberiség hangulatát.

Az állatvilág kíméletlen kiirtását a világ legnagyobb és legkegyetlenebb ragadozója, az emberi faj, a civilizáció végzi. A naponta elgázolt, az országutakon rothadó, eltaposott állatok sokaságáért senki nem felelős. Ilyenkor az állatokat szidják a gyorsan száguldó gépkocsivezetők. Az elgázolt őzek, kutyák látványa az emberi társadalom kíméletlen közönbösségét mutatja. És ennek még nincs vége. Naponta látok és találok elgázolt emlőst, madarat és rovart, a péppé taposott gerinctelenek sokaságáról már nem is beszélek. Ha csak a házi kutyákat és házi macs­kákat veszem figyelembe, legkevesebb 365 kutya és 365 macska pusztul el évente „csak” a Csíkszereda–Szováta-útszakaszon.

Néhány éve medvét (Ursus arctos) is gázoltak el Máréfalva felett, s ezt néhány állatvédőt kivéve mindenki természetesnek tartja. A nemrég Székelyudvarhely környékén megrendezett vadászpikniken kitömött medvét is láthattak a bámészkodók. Érdemes megjegyezni azt is, hogy nem hiábavaló a sok hisztériakeltés a kutyákat evő medvékről, farkasokról, rókákról, a dúvadak kártevéseiről. Hargita megyei vezetők siránkoztak az EU bizottságainál, hogy tegyenek már valamit a sok-sok medve ellen, amelyektől Romániában nincs nyugta senkinek.

Végül megkapták az engedélyt. A vezetők „törődtek a néppel”. Csakhogy nem egy medvét lőttek meg, hanem ötöt. (Ha már lúd, legyen kövér, ha már profit, legyen profit). Ezt onnan tudom, hogy az Ivó környéki lakosok látták a medvék lecsüngő mancsait az utánfutóról. Tehát ezért kellett panaszkodni. Vadászni pedig lehet az utolsó farkasig, medvéig, hiúzig. Ha már egy újgazdagnak mindene megvan, legyen már legalább egy medvebőre is az ágya előtt. Amíg nem jön egy újabb forradalom, és el nem söpri őket, mint napjainkban Pontáékat. Félszáz fiatal kellett meghaljon azért, hogy ki lehessen mondani az igazságot: a romániai politikum hazug, korrupt és nemtörődöm. (A műveletlenségükről más beszéljen.)

Amikor mélyhűtve kapja a sertéshúst, napjaink emberének fogalma sincs, mit eszik, pedig érdemes lenne utánanézni. Ha felháborodik az olyan szörnyű hírek hallatán, hogy medvék, farkasok „mészárolják le” az ártatlan háziállatokat, logikusan fel kéne háborodnia azon is, hogy miként működnek a vágóhidak. Nos itt kezdődne az állatok világának megértése. Ha egy felnőtt farkas mészárol, akkor egy harapással, egy másodperc alatt kioltja pl. egy nyúl életét (sok felvétel mutatja ezt). Ez szentáldozás ahhoz képest, ahogyan a vágóhidak az odaterelt marhákat, juhokat, sertéseket juttatják el a túlvilágra, onnan pedig a kamrákba. De ezeket az állatokat ki védi?

Az Egyesült Államokban nagy port vert fel a hír, amikor szembesültek a vágóhidakon végbemenő emberi kegyetlenségekkel. Amíg az állatvédők rá nem vették az államuk szenátorát, hogy inkognitóban sétáljon be egy vágóhídra, nem is sejtették a polgárok, hogy mi történik ott. A szenátor maga is elájult a látványtól. A láncokra felakasztott, félig megölt sertéseket még élve eresztették bele a munkások a forró vízbe. A szerencsétlen állatok a szörnyű fájdalomtól ordítottak, visítottak, vergődtek, amíg ki nem múltak. A dolgozók pedig perverz módon élvezték a látványt. Így tudta meg a parlament, hogy mi is folyik ott, aminek állatvédelmi törvényekkel próbálták meg elejét venni. Kérem szépen, ilyet sem farkas, sem medve, sem gorilla (a XIX. században gorillavadászatok voltak Afrikában, ahol a ma már szentként védett „fenevadakat” gazdag vadászok kiölték) nem csinált és nem csinálna.

Ősi félelem az ordassal szemben

A farkasok „gonoszságától”, a tőlük való ősi félelem kétségtelenül ősi. Azokból az időkből való, amikor a farkasfalkák – főleg északon – vetélytársai és konkurensei voltak az embereknek. De ma már egyáltalán nem azok. Tömeges irtásukról beszélnek a 19. századbeli adatok, amikor nemcsak puskagolyóval, hanem veremmel (3–4 m mély gödör) és gyilkos méreggel, a sztrichninnel irtották őket. E „tűzzel-vassal” való irtás eredményeként az 1900-as években eltűntek a farkasok a Magas Tátrából (Állatok Világa, 1902, 24–25. old.), Magyarország déli részéről, a Szepességből, Galíciából, a Mezőségből (Hermann Ottó még látta őket), Biharból és Barcaságból.

A szászok nagy zoológusa, Edmund Bielz még látta őket. Eltűntek a Hajdúságból és a Kúnságból is. Maradtak Erdély hegyeiben, a Szilágyságban és környékén: „állítólag Kriseny (ma Crişan) községben egyszer bement az oláh templomba s az egyedül ott lévő oláh (román) pappal farkasszemet nézett, mire a pap elkezdett énekelni, s az annyira meghatotta, hogy meghunyászkodva eltávozott”. (Állatok Világa, 1902). Az ehhez hasonló történetek kétségtelenül hajdani jelenlétüket is igazolják. De ez semmi a fenevad „gonoszságához” képest. 1888 és 1892 között Boszniában és Hercegovinában „csak” 3785 farkast lőttek meg. Az akkori erdőségek, hegyvidékek még lehetővé tették egész európai elterjedését. A hajdani Poroszországban szintén irtották a dúvadat. Csak 1080 farkast öltek meg 1817-ben.

De hogy mennyire nem ismerjük, ismertük az állatok viselkedését, álljon itt a következő történet: „Az öreg Gesner (Németországban) néhány vermet ásatott, hogy mindenféle vadat fogjon. Egy éjszaka azután 3-4 nagyon különös és különböző vad került az egyik verembe: az első egy vénasszony volt, aki estefelé a kertjéből jövet répát, káposztát és vöröshagymát vitt haza. A másik kettő meg egy farkas és egy róka volt. Mind a három ott maradt azon a helyen, ahová estében bukott. Félelmükben egész éjjel csöndben maradtak, még a farkas is, amelyik a legvadabb volt közöttük, igazi kezes báránnyá lett, s egyiket sem bántotta. Az asszony ijedtében egészen ellankadt és megőszült, s inkább halottnak, mint élőnek látszott.

Amint a vadász, szokása szerint, megvizsgálta a vermeket, hogy megnézze, milyen vadakat fogott, meglátván azt a csodálatos fogást, megijedt, és rákiáltott az asszonyra, aki az emberi hangra szinte a halottaiból támadt föl s kissé felbátorodott. A házigazda mint bátor férfiú rögtön leugrott a verembe, s először agyonszúrta a farkast, azután agyonverte a rókát, végül hátára vette a félholt asszonyt, létrán felhozta a veremből és hazavitte, fölötte álmélkodván, hogy az oly veszedelmes és falánk állat, mint a farkas, mind az asszonyt, mind a rókát békén hagyta.” (Állatok Világa, 1902).
Erdélyben az utolsó nagy farkasirtások az 1950-es években kezdődtek (akkor folytak Spanyolországban is).

A kommunista gondolkodáshoz hozzátartozott az a butaság, miszerint ha nincs ragadozó állat – legyen az farkas, hiúz, róka, ölyv vagy más –, annál jobb, mert több táplálék jut a többi állatnak. Így az elvtársak több szarvast, őzet, vaddisznót ejthetnek el. És megkezdődött (talán még ma is zajlik) a híres méreggel, a sztrichninnel való elejtése. Nemcsak a farkasoknak, hanem rókáknak, hollóknak, csókáknak, varjaknak, szarkáknak a pusztítása.

Ekkor jelent meg Romániában a híres vadászati kézikönyv, a Románia vadállománya (Vînatul României, 1969), amelyben a vadvédelem technikájához hozzátartozik a sztrichninnel való mérgezés fontossága is. Részletesen megtanít bennünket arra, hogyan kell mérgezett tojásokkal és döglött kutyákkal – amelyekbe sztrichnint raktak – pusztítani a „kártevőket”. Az eredmény szörnyű és lesújtó volt. Nemcsak a célállatok pusztultak el szörnyű kínok között, hanem házi kutyák, madarak és még emberek is. A farkasok nagy részét kiirtva arra számították, hogy több őz lesz meg szarvas. Nem így lett.

Tökéletes vágóhidak és környezetvédők

Aki már látott idegrendszeri fájdalmakban, szörnyű kínok között vonagló farkast, kutyát vagy macskát, nem kívánja ezt a halált senkinek. A mérget és a csapóvasas csapdákat visszavonták (titokban azért használták, akárcsak a hurkokat), így legalább némileg „megcukrozták” a farkasok elpusztítását. De ez már a vég jele. Bár, amint már említettem, embert nem eszik, nem támad meg, mégis félnek tőle. Személyesen egy hideg, fagyos, holdvilágos téli éjszakán találkoztam velük 1980 körül, a Bucsin környékén (Görgény-hegység). Előttem futottak, én sílécekkel futottam utánuk, hogy jobban lássam őket. Hallottam a hangjukat, lihegésüket. Ha akkor a falka vezére azt akarja, hogy engem kivégezzenek, rögtön megtehették volna, senki nem lehetett volna a segítségemre.

De nem azt akarták! Napok múlva egy szarvast ejtettek el, amelyből csak a sok vér maradt a havon. Mindenét megették. A legtökéletesebb „vágóhidak” és „környezetvédők”. Megfigyelések szerint először a beteg zsákmányt fogják el, létrehozva a szelekciót. Tehát nincs szükség emberi beavatkozásra. Nemrégiben Svédország igényelt farkasokat, hogy erdeibe telepítse őket. De ne felejtsük el a farkasok és medvék legfőbb ellenségeit. Ha őket tartja a tápláléklánc csúcsragadozóinak, az emberi társadalom „csúcsragadozói” nyugodtan ölhetik őket.

Nagy vadász volt Rákosi Mátyás, Kádár János, Cinege Lajos, Nicolae Ceauşescu, Szergej Hruscsov, Leonyid Iljics Brezsnyev, Adrian Năstase, Medgyessy Péter, Moammer Khadafi és mások. Napjainkban a pártvezérek, a szenátorok a „csúcsragadozók”. A múltban az arisztokraták, felfedezők (mint például gróf Teleki Sámuel) vadásztak ki, amit csak lehetett. Szemtanúk mondták nekem, hogy a görgényszentimrei kastély előtt sokszor 20 medve is volt kiterítve, hatalmas mancsokkal kinyújtóztatva. És az 1700-as években ugyancsak vidékünkön lőtték meg az utolsó erdélyi bölényt (Bison bison) is.

Az állatvilág és az emberiség egyik érdekes farkasa az erszényes farkas (Tylacinus cynocephalus). Hasonlít, de még csak nem is rokon. Volt. A múlt században tűnt el teljesen. Milyen érdekes lehetett, amikor az anya erszényéből 4-5 kisfarkas fejecskéje kandikált elő. A korabeli, Ausztráliában, Tasmániában készült felvételeken a kivadászott farkasok rúdra felakasztott csíkos teste csüng le. Mellettük a hős vadászok pózolnak. (Vagyis a vadász egyik lábával rálép a lelőtt oroszlán, víziló, orrszarrvú, medve, farkas, gorilla testére. Másik kezében a fegyverét fogja. Így néz boldogan a lencsébe). Ma az erszényes farkas csak legenda. Fiatalok kutatnak utána, hátha élne még legalább egy… Az erdélyi farkasokra ugyanaz a sors várhat, mint ausztráliai sorstársukra. Talán majd a székely erdőkben is (ha maradnak) kalandvágyó fiatalok keresik majd a rettegett farkast, hátha rábukkannak. Biztosan nem fognak.

dr. Patkó Ferenc

A szerző székelyudvarhelyi zoológus, tanár