F. Makár Ágnes:„mindig tanárnak álmodtam magam”

– Életrajzi adatait átfutva az a vélemény alakulhat ki Makár Ágnesről, hogy örök útkereső, de valahogy mintha mindig más és más útra tévedne. Ilyen nyughatatlan volna, vagy a látszat csal? Esetleg a körülmények nem mindig kedvező alakulása volna a ludas?

– Nem azt mondom, hogy az adataim csalnak, éveken át hivatásos statisztikusként dolgozva nem is mondhatnék ilyesmit, valójában mégis így igaz. Hiszen majdnem azóta, amióta az eszemet tudom, mindig tanárnak láttam magam. Igen, a szó legszorosabb értelmében: láttam, amint állok a tanteremben és tanítok.

– S akkor mégis hogy nem maradt meg mindvégig az osztály előtt állva, a nebulókat a matek útvesztőiben vezetgetve?

– Megpróbálom röviden összefoglalni. Szóval a már említett örök álmom körülbelül nyolcéves koromban kezdődött az unokatestvéreimnek köszönhetően. Nekik meséltem, őket tanítottam mindenre, ami adódott. Erre a hajlamra tevődött aztán rá a két osztályfőnöknőm, Orosz Júlia és Libál Ilona nevelése, mindkettőt nagyon szerettem, és – véletlenül? – mindkettő matek szakos volt. Természetes volt tehát, hogy a matematika szakra felvételiztem. Az egyetemen következett be egyfajta „törés”, ami tulajdonképpen az akkori végzés utáni kötelező kihelyezési rendszernek volt a megkerülési lehetősége. Miután nővéremet Petrillára helyezték, átmentem esti tagozatra, ahonnan nem helyeztek diplomázáskor sehová. Dolgozni kezdtem hát helyettes tanárként, közben pedig befejeztem az egyetemet.

Miután végeztem, folytattam a tanítást, összesen öt iskolában dolgoztam, az ötödik osztálytól a tizenharmadikig mindenik korosztállyal. A nagyobbakkal könnyebb volt, de végső soron az egész munkát nagyon szerettem. Talán úgy tudnám a legjobban megfogalmazni, mit is éreztem tanítás közben, ha azt mondanám, hogy az osztályba lépve, mintha hazaérkeztem volna. Nagyon szerettem mindegyik iskolát, valamennyi osztályt, de talán a legeslegjobban a zeneiskolában éreztem magam. Az olyan volt, mint a csoda. 1990 őszéig végzettségemnek megfelelően programozó voltam.

Akkor abban reménykedtem, hogy viszszamehetek tanítani, sajnos azonban úgynevezett dossziévizsga volt, vagyis a közben megszerzett fokozatok számítottak, úgyhogy én talán sorra sem kerültem volna. Újabb váltás következett, ezúttal nem kifejezetten a matematika terén lépkedtem erre-arra: újságíró lettem.

– Csak úgy, derült égből a villámcsapásként?

– Nem, dehogy, középiskolás koromban sokan azt hitték, a bölcsész kart fogom pályámul választani,  jártam magyar tantárgyversenyre. Rövid ideig a Fiatal Fórumnak voltam a munkatársa, majd, hogy a férjemmel 1991 tavaszán Nagyváradra költöztem, a Sziget újságírója lettem Szűcs László költő-szerkesztőnek köszönhetően. Ő volt az első igazi váradi barátom, azóta is szoros családi barátságban vagyunk. A kiadó kényszerű átszervezése után a Bihari Naplóhoz kerültem, ahol 1998 tavaszáig dolgoztam a közélet- és kultúrarovatnál, de elsősorban a tanüggyel foglalkoztam.

Vagyis újfent hazaérkeztem: mentem az osztályfőnöki órákra, beszélgettem a gyerekekkel, „otthon voltam”. Sokszor szóba került a pályaválasztás, és mindig elmondtam a diákoknak: úgy válasszák ki a megcélzott pályát, hogy képzeljék el magukat az adott helyzetben. És ilyenkor természetesen az sem maradhatott el, hogy elmondjam: én magamat mindig egy osztály előtt állva képzeltem, láttam. Nyolc év múlva jött az újabb váltás: beszálltam a családi vállalkozásba. Megtanultam könyvelni és végeztem is a cég könyvelését – szorgalmasan. Majd ismét a programozás következett 2006 és 2011 között a megyei statisztikai hivatal.

– Ott ha nem is minden nap más, mint a tanügyben, de sok érdekességgel lehet találkozni. Nem így van?

– Amíg megismertem, amíg végezhettem félig-meddig informatikusi munkát is (adatbázis-kezelést), érdekes volt, de aztán egyre több lett, majd maradt a rengeteg rutinfeladat. A statisztikai munka csak kívülről tűnik izgalmasnak: pontos, szigorú matematikai modellek alapján dolgoznak, a megyei igazgatóságok feladata az adatgyűjtés, a munka nem igényel kreativitást, maradnak a száraz számok, a gazdasági egységek, cégek által közölt jelentések. A hivatal csak ezeket a számokat használja-használhatja.

– Ez volna a hajdani „kozmetikázásnak” az „átkos öröksége”, a vígan lejelentett hektárhozamoknak, miközben a gabona még aratatlanul állt?

– Nem, egyáltalán nem erről van szó, de a megkérdezett alanyok és reprezentatív csoportok, a cégek mindenhova hivatalosan jelentenek, a statisztikai hivatalnak pedig nem az a tiszte, hogy ezek hátterét ellenőrizze. Így értem a rutinfeladatokat: egy idő után nem láttam a munka kreativitását, önmagamból nem kellett adnom semmit. Mennyiségileg nagyon sok volt a dolgunk, megállás nélkül, alkotói hozzáállás nélkül végeztük. Mondhatnám ezért is hagytam ott a statisztikát, és lettem magánvállalkozó. Szükségem van a változatosságra, fel kell állnom az íróasztal mellől. Olyan munkákat vállalok, amihez értek, és szeretem is, a lényeg az, hogy megvan a lelki egyensúlyom.

– És a régi álom, a tanítás?

– Most már nem kezdhetem előlről az életemet, pontosabban nem térhetek vissza ahhoz, amiről húszévesen lemondtam. Számtalan próbálkozásom volt, de a csökkenő gyereklétszám miatt óraadóként sincs helyem, szerencsére – elsősorban saját gyerekeimnek köszönhetően – sokat vagyok együtt fiatalokkal, és gyakran kerül sor az életben kitűzött célok, a pályaválasztás megbeszélésére. Sajnos azt veszem észre, hogy felborult a fiatalság értékrendje: a pénz cél lett, holott az csak eszköz. Én próbálom nekik megmagyarázni, de úgy érzem, egyedül nem fog sikerülni meggyőznöm őket.

Nem tudom, a tantervek is hogyan, milyen elvek alapján készültek, de – és ismét a gyerekeim példáját említem – a szövegértés nagyon háttérbe szorult, s a matekhez való hozzáállás is megváltozott. Nem igyekeznek közel hozni a számok világát, nem csoda, ha a gyerek céltalannak tekinti az egész matematikaoktatást. A gyerekek nagy része egy adott pillanatban felteszi a kérdést: „Mire fogom én ezt használni?”. Sajnos az ilyen formában átadott és számon kért, a felhasználástól elszakított csupasz matematika nyilván ezt a kérdést vonja maga után, nem éri el a célját... Holott például a síkmértani bizonyítások vezetnek be az érvelés „művészetébe”, ezek és általában a bizonyításos jellegű feladatok tanítanak meg arra, hogy adott tények ismeretében, a rendelkezésre álló eszköztár felhasználásával megcáfolhatatlanul bizonyíts.

A számológép használata miatt például elfelejtenek számolni, még a szorzótábla, sőt a négy alapművelet is gyakran jelent gondot. Mintha minden matematikai fogalom, még az egyenletek megoldása is öncélúvá vált volna. A matematika igazán gyakorlati oldala, az a tudás, amire az életben valóban szükség van, háttérbe szorult. A tanterv sem ezt a logikát követi, hanem mintha bekerült volna minden egy zsákba, és alapos összerázás után ezt vagy azt kihúznának belőle. Pedig akit nem tanítanak meg gondolkodni, azzal később akármit lehet csinálni. Ez volna a cél, a minél könnyebb manipulálhatóság? Nem tudom. A változtatásra, a gyakorlathoz való közelítésre feltétlenül szükség van, fel kell készíteni az ifjúságot az életre, a világ állandó változására.

– Kiábrándultnak érzem a választott szakterületéből. Ha ma választana, nem a matematika volna a kedvenc?

– De igen, a tizennyolc évesen hozott döntésem jó volt, ma is azt választanám, csak nem térnék le pályámról. A tanártól függ, mennyire tudja közel hozni a gyerekhez az anyagot, megértetni vele a jelenlegi és a jövőbeni hasznát, értelmét. Én még mindig álmodom arról, hogy az osztály előtt állok, pontosan úgy, ahogy azt nyolc-tíz éves koromban is megálmodtam.