Európai nemeurópaiak Európában

Nyugat-Európa csak a második világháború után talált más módot a fejlődésre, amikor a hitlerizmus már a múlté volt, de a sztálinizmus nagyon is kézzelfogható veszélyt jelentett. A nyugat-európai értelmiség rájött, hogy sem a nacionalizmus, sem pedig az imperializmus nem fogadható el államépítési megoldásként, és hogy az európai stabilitás érdekében létre kell hozni a nemzetek szövetségét, amely terjeszkedhet, és terjeszkednie kell, de amely soha nem alakul birodalommá.

A nyugati politikai elit gyorsan elfogadta ezt az álláspontot, ehhez pedig döntő mértékben hozzájárult Amerika „euroatlanti” politikai gondolkodása, a Marshall-tervvel együtt. A Római Szerződés az Európa Tanács létrehozásával együtt jogi, gazdasági és politikai – de leginkább filozófiai – áttörést jelentett.

Alapvető változás akkor következett be Európában, amikor a szovjet kommunizmus merőben új lehetőségeket nyitott meg. De nem lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy Nyugat-Európa és Amerika mohón várta, hogy stratégiai hidegháborús perspektíváit felváltsa egy másikkal, amely szigorúan a kereskedelemre összpontosít. Azok, akik 1990-ben készen álltak az együttműködésre Mihail Gorbacsov Szovjetuniójával – ugyanabban az évben, amelyben a Párizsi Charta a „Vancouvertől Vlagyivosztokig húzódó Európa” megteremtését tűzte ki célul –, 1992-re mellőzni kezdték Oroszországot és a többi exszovjet köztársaságot, a balti államok kivételével. Ehelyett a Nyugat csak taktikai viszonyra törekedett az oroszországi posztszovjet bürokráciával.

A nyugati vezetők képtelenek voltak arra, hogy teljes együttműködést kezdjenek építeni az orosz néppel, ugyanakkor nyíltan elítéljék az új orosz állam emberjogsértéseit. A Nyugat szemet hunyt az önkényuralmi tendenciák fölött, amíg Oroszország problémái az ország határain belül maradtak.

Sok befolyásos szakértő egyszerűen megfordította a legprimitívebb marxisták gondolkodását jellemző gazdasági determinizmust, és azt feltételezte, hogy az európai stílusú politika egyszer csak spontán módon kialakul Oroszországban, a szabadpiaci elvek gyakorlatba ültetésének eredményeként. A szovjet ember szemében Európa és a Nyugat fő jellemzője az egyéni, szellemi szabadság és az emberi élet méltósága iránti tisztelet volt, az üzleti képesség csak másodlagos volt. A Szovjetunió nem gazdasági okok miatt omlott össze, hanem mert a vasfüggöny megszűnése olyan valóságot fedett fel, amely éles kontrasztban állt azzal az eszmével, hogy az emberek az államnak alárendeltek.

Az Európai Unió bővítése 2004 után új fejezet kezdetét jelezte az európai történelemben, de nem vetített előre új páneurópai stratégiát, sem az integráció új értelmét. Az EU 1957-es létrehozása óta először kényszerült arra, hogy megvizsgálja: mennyire terjeszthetők ki Európa határai politikai, gazdasági és kulturális értelemben.

Meg kell hagyni, Oroszország történelmileg mindig külön állt a nyugat-európai hagyományoktól és az 1648-as vesztfáliai béke után kialakult nemzetállami civilizációtól. Mégis, ez az elkülönülés távolról sem volt teljes, és a 19. században Nyugat- és Közép-Európa, illetve Oroszország szorosan összekapcsolódtak egy egységes kulturális és gazdasági térben, amely a vallási sokszínűség és a politikai felfordulás ellenére csak nőtt és fejlődött. Fjodor Dosztojevszkij megjegyezte, hogy Oroszországnak szüksége van Európára, Európa pedig a második orosz szülőhaza. De a második világháború és a bolsevik forradalom után minden megváltozott.

Az EU és Oroszország kapcsolata ma teljesen pragmatikus jellegű, alapja a reálpolitika és a kereskedelem, ez pedig elhomályosítja a stratégiai perspektívát. Csakhogy a kőolaj, a földgáz és az érc nem a legjobb módja a népek közti hidak építésének. Teljesen más anyagból kell építeni azokat a hidakat, amelyekre szükségünk van.

Mind az orosz, mind a nyugat-európai elkülönülést hirdetők nagyrészt ugyanazt a káros megközelítést alkalmazzák. Az orosz lakosság önkényuralomhoz szoktatott és poszttotalitárius komplexusoktól terhelt többsége mindazonáltal nem izolacionista és nem is Nyugat-ellenes. De az orosz gondolkodásnak szerves része a paszszív elszigetelődés, amely elvontnak tekint mindent, ami Oroszország határain kívül van. Ez a gondolkodásmód rendkívül nagy veszélyt jelent Oroszország számára, és legalább annyira veszélyes közvetlen szomszédaira, illetve a Nyugatra is.

Az igazi partnerséget az emberi jogok, a nyitottság és a demokratikus értékek közössé tételével lehet létrehozni. A kormányzati és a nagyvállalati bürokráciák modern környezetében nehéz ezekről beszélni. Mégis, stratégiai értelemben nem lehet elkerülni vagy finomítani az őszinte nyelvezetet a párbeszédben. Még mindig van remény, hogy Európa politikai jövője nem a kockázatos „többpólusú rendszer”, hanem a szabadság és az igazságosság általánosan osztott értékeire alapuló együttműködés lesz.

Grigorij Javlinszkij, Viktor Kogan-Jasznij

Grigorij Javlinszkij az orosz Jabloko Egységes Demokratikus Orosz Párt elnöke, Viktor Kogan-Jasznij pedig Javlinszkij politikai tanácsadója

Fordította: Fall Sándor, © Project Syndicate, Europe’s World, Krónika 2007.