Európa Donald Rumsfeldje

Ez a politika ma romokban hever. A megugró olaj- és gázárak jóval erõsebbé, kevésbé együttmûködõvé és a Nyugathoz való csatlakozás iránt kevésbé érdeklõdõvé tették Oroszországot. Ma az európai országok még az orosz rendszer természetérõl sem képesek megegyezni, az ezzel kapcsolatos közös politikáról nem is beszélve.

A zûrzavar részben Putyin ügyes politikai helyezkedésének tulajdonítható. Egyrészt Putyinnak maximalizálnia kell ellenõrzését a gazdaság és a társadalom fölött, hogy emelhesse a béreket és a nyugdíjakat, és hogy ne engedje feltörekedni ellenfeleit, miközben táplálnia kell az õt hatalomban tartó pártfogók hosszú sorát. Másrészt a moszkvai elit tagjai – akik attól tartanak, hogy egy következõ kormányzat kisajátítja vagyonukat – szeretnék elkerülni a nemzetközi pária státust, így szükség esetén a Nyugat biztonságában képzelhetik el hátralevõ éveiket.

Putyinnak politikai tanácsadók szorosan egybekovácsolódott csoportja segített megoldani ezt a feladványt. Diktatúra bevezetése helyett segítettek Putyinnak kihasználni a liberális demokrácia csapdáit hatalma megerõsítéséhez. A Kreml ellenõrzése alatt álló álellenzéki politikai pártok megteremtésével, a Nashihoz (Mieink) hasonló hamis nyomásgyakorló csoportok és szervezetek létrehozásával, és azzal, hogy a politikai hatalom eszközévé változtatta a törvényuralmat, Putyin jóval hatékonyabban és kifinomultabban erõsítette meg az ellenõrzést, mint sok autokratikus rendszer. Ennek a megközelítésnek logikus folytatása az a lehetõség, hogy Putyin államfõi mandátuma után miniszterelnökként folytathatja tovább tevékenységét, hogy fenntartsa hatalmát.

Noha az EU kudarcot vallott abban, hogy a Putyin-korszak idején megváltoztassa, Oroszország nagy hatással van az Unióra. Energiaügyekben Moszkva kiválaszt egy-egy tagállamot, amellyel hosszú távú megállapodásokat köt, aláásva ezzel az EU közös stratégiájának központi elveit. Koszovó kapcsán Oroszország az ENSZ-ben bénítja meg az elõrelépést. A Kaukázusban és Közép-Ázsiában a Kreml kizárta az EU-t azokból a régiókból, ahol Brüsszelnek érdekében állt a politikai reformok támogatása, a konfliktusok rendezése és energetikai partnerségek megteremtése.

Ukrajnában és Moldovában a Kreml eredményeket is hozó erõfeszítéseket tett, hogy tompítsa Európa vonzerejét. Némely szomszédos állam számára Oroszország az EU ideológiai alternatívájaként kezd körvonalazódni, amely más megközelítést kínál a szuverenitás, a hatalom és a világrend kérdéseiben. Míg az európai projekt a törvényuralomra épül, Oroszország úgy gondolja, hogy a hatalmi egyensúly változását a törvények módosításával is tükrözni kell.

Mi több, Oroszország az „aszimmetrikus függetlenség\" viszonyát próbálja kiépíteni az EU-val. Miközben az Unió vezetõi szerint a béke és a stabilitás a függetlenségen keresztül valósítható meg, az orosz vezetõk olyan helyzetet próbálnak kialakítani, amelyben az EU-nak nagyobb szüksége van Oroszországra, mint fordítva, különösen az energetikai ágazatban.

Annak ellenére, hogy Oroszország bruttó nemzeti összterméke (GDP) nem nagyobb, mint a Belgiumé és Hollandiáé együttvéve, katonai kiadásai pedig töredékei az uniós kiadásoknak, a Kreml elérte, hogy folyamatosan hasznot húzzon az Unióból. A legfõbb probléma az, hogy az európaiak elherdálták befolyásuk legfõbb forrását: az egységet. A tagállamok megosztottak: egyesek potenciális partnert látnak Oroszországban, amelyet EU-körüli pályára lehet állítani egyfajta „minimális integrációs\" folyamat révén, mások fenyegetést látnak benne, amelynek terjeszkedését és a demokrácia iránti megvetését vissza kell fordítani a „puha fékentartás\" politikájával. Az elmúlt évek bebizonyították, hogy egyik megközelítés sem mûködõképes.

Az elsõ megközelítés azt kockáztatja, hogy Oroszország könnyûszerrel hozzájut az EU-val való együttmûködés elõnyeihez, anélkül, hogy szilárd szabályokhoz tartaná magát. Azonban ha nyíltan ellenségesen viszonyul Oroszországhoz, az EU nem veheti igénybe Moszkva segítségét egy sor közös probléma kezelésére, mint például a környezetszennyezés, a törvénytelen bevándorlás, a nukleáris leszerelés vagy Koszovó végleges státusa.

Az EU-nak sürgõsen új szemléletmódra van szüksége. Ahelyett, hogy Oroszország demokratizálásával vagy megzabolázásával próbálkozna, az Uniónak egy jóval korlátozottabb célkitûzésre kellene összpontosítania: el kell érnie, hogy Oroszország megbízható partnerré váljon, amelyet köt a törvény ereje. Egy közös szemléletmód sok hatékony eszközt biztosít az EU-nak ahhoz, hogy biztosítsa az egyezmények és megállapodások tiszteletben tartását Moszkva által.

Diplomáciai szinten az EU azzal fenyegetõzhet, hogy megfosztja Moszkvát a G8-ban és az EU–Oroszország-csúcstalálkozón való részvételbõl eredõ tekintélytõl. A tagállamoknak törekedniük kell arra is, hogy erõsítsék a demokráciát és a törvényuralmat Oroszország európai szomszédaiban, és fûzzék szorosabbra viszonyukat olyan államokkal, mint Grúzia és Ukrajna.

A gazdasági befolyást szintén alkalmazni kell. Az EU-tagállamoknak fokozottabban ellenõrizniük kell az orosz befektetéseket az uniós piacokon, és a versenytörvények alapján vizsgálatokat kell indítaniuk a jelenlegi befektetésekben megnyilvánuló monopolizáló törekvések és pénzmosási kísérletek ügyében. Ugyanakkor a tagállamoknak szemmel kell tartaniuk a Kreml-elit személyes érdekeltségeit, és monitorozniuk kell nyugati vagyonszerzésüket, sõt meg kell tiltaniuk az emberjogsértõk EU-ba utazását.

Amíg az EU továbbra is ingadozik az integráció és az elszigetelés között, gyengének és irányt vesztettnek fog tûnni a Kreml számára. Ez pedig még rámenõsebbé teszi majd Oroszországot.