Etnikai konfliktus Tibetben

Ugyanakkor a közelgõ olimpiai játékok és az olimpiai fáklya körüli sorozatos botrányok csak erõsítették a Tibet függetlenségéért küzdõ csoportok üzeneteinek megismerését, Kína ellen fordítva a nyugati világ közvéleményét. Kevesen tudják viszont azt, hogy a kínai államhatalom a márciusi rendbontások kitörése után nem sokkal kitiltotta a nemzetközi sajtót a régióból. Késõbb ezt a döntést visszavonva, állami tisztviselõk felügyelete alatt újra jelen lehettek az újságírók. Természetesen az esemény kapcsán mind a kínai, mind a nyugati országok sajtóorgánumaiban beindult a propagandagépezet, szinte lehetetlenné téve a tények pontos rekonstruálását.

A következõ elemzésben megpróbáljuk történelmi kontextusában vizsgálni a Tibetben kialakult helyzetet, elhelyezve a nemzetközi kapcsolatok palettáján is, kitérve a közeledõ olimpiai játékok szerepére is.

Tibet modern történetének kezdetei

Tibet modern történelme a 19. század második felében kezdõdik, amikor is az orosz és brit birodalom verseng a terület fennhatóságáért. A 20. század elején egy angol század be is vonul Tibet fõvárosába, Lhászába, ad hoc békeszerzõdés aláírására kényszerítve az ottmaradt vezetõket. Ezzel egy idõben Kína jelzi a 17. század óta tartó fennhatóságát a terület felett. A helyzet valamelyest 1914-re stabilizálódik, amikor is megszületik a Simlai brit– tibeti–kínai szerzõdés. A szerzõdés két részre osztja Tibetet, elismeri Kína szuverenitását a terület felett, de biztosítja az úgynevezett Külsõ-Tibet – területe nagy vonalakban megfelel a mai Tibeti Autonóm Régiónak – teljes körû autonómiáját. A területi rendelkezések mellett a szerzõdés a kereskedelmi jogokat is szabályozta.

Röviddel a szerzõdés aláírása után a Kína Japánnal folytatott háborúskodásának, illetve az országban dúló polgárháborúnak köszönhetõen Tibet de facto függetlenséget élvezhet. Ennek ellenére nem próbál nyíltan elszakadni Kínától. Bizonyos szempontból ez a periódus képezi a tibeti állam megalapozását, hiszen az éppen uralkodó 13. dalai láma külföldi menekülésébõl visszatérve több reformot vezet be – fõleg a gazdaság és az oktatás szekularizálása terén. A láma 1933-ban hal meg, tisztázatlanul hagyva a örökösi viszonyokat. A rangban a hozzá legközelebb álló fõpap, a pancsen láma egy nézeteltérést követõen már 1923-tól Kínában él; ott is hal meg 1937-ben.

Tibet a Kínai Népköztársaságban

A jelenlegi dalai láma, Tenzin Gyatso 1950 novemberében kerül trónra 15 évesen. Ugyanebben az idõben Kína és Tibet viszonya gyökeresen megváltozik, hiszen a Mao Ce-tung által vezetett Kínai Népköztársaság kitûzi Tibet angol–amerikai befolyás alóli „felszabadítását”. 1950-ben a kínai hadsereg bevonulásának hatására a tibeti kormány kiegyezni kényszerül. A kiegyezést szentesítõ úgynevezett 17 Pontos Egyezséget 1951 májusában írják alá Pekingben. A dokumentum egyrészt kimondja Tibet „visszatérését” az anyaországhoz, megengedve a kínai hadsereg bevonulását, a tibeti gazdaság modernizálását és a kommunista párt programjának betartását, másrészt pedig biztosítja a létezõ politikai rendszer és a dalai láma hatalmának konzerválását, illetve bizonyos kérdésekben a helyi kormány autonómiáját. A fent említett pontok mellett az egyezmény rendelkezik a pancsen láma szerepérõl is. A 10. pancsen láma, Choekyi Gyaltsen már Kínában született és kínai nevelést kapott. Feltételezhetõen õ képviselte a kínai álláspontot a tibeti kormányban.

Az 1950–51-es események egyik kulcsfigurája Bapa Phuntso Wangye, egy tibeti kommunista elöljáró, aki fontos szerepet játszik mind Tibet elfoglalásában, mind pedig a kiegyezési szerzõdés aláírásában. Neve azért is fontos, mert õ a pán-tibeti – a tibeti nyelvterület egyesítéséért folyó – mozgalom megálmodója és elindítója. Ezért 1958-ban letartóztatják.

Az 1950-es évek végén több kínai tartományban lázadás tör ki. A dalai láma letartóztatásának rémhíre hatására a konfliktus átterjed Tibetbe is, amit 1959-re a kínai hadsereg vérbe fojt. A CIA segítségével a dalai láma Indiába menekül, megalakítva a számûzött Központi Tibeti Adminisztrációt. A felkelés gerillaharcok formáját öltve még több évig tart. A dalai láma menekülése után Tibet vezetése a pancsen lámára száll, aki tisztázatlan körülmények között történt haláláig foglalja el ezt a széket.

1987-ben újabb függetlenséget követelõ tüntetéssorozat tör ki a régióban. A kínai hatalom ezt is elfojtja, szigorúbb biztonsági intézkedéseket és megkurtított kulturális és vallási szabadságjogokat vezetve be.

Egy másik fontos mozzanat Tibet és Kína közös történetében az új pancsen láma választása. Tibeti szokás szerint mindkét vezetõ utódját, az elhunyt láma reinkarnációjaként nevezik ki. Choekyi Gyaltsen halála után, 1995-ben a dalai láma kinevezi az új pancsen lámát egy hatéves fiú személyében. A kínai hatalom azonban eltünteti a dalai láma által kinevezett fiút, és új utódot jelöl ki, hogy fennhatóságát erõsítse.

Mindeközben Tibet modernizációjának keretében az országban utak, vasút épül, folyik Lhásza urbanizációja, illetve a régió szekularizációja.

A márciusi tibeti zavargások rövid bemutatása

A még most is tartó felkelés 2008. március 10-én kezdõdik, az 1959-es lázadás 49. évfordulóján. Egy indiai számûzetésben élõ szerzetescsoport tiltakozó felvonulást indít, Tibet függetlenségét követelve. A tüntetõket – akik terveik szerint gyalog próbálnak átkelni Tibetbe – már Indiában letartóztatják. Az esemény híre eljut Lhászába is, ahol véres utcai harcok törnek ki. A lázongások kirobbanása után a kínai adminisztráció blokád alá helyezi a régiót, ellehetetlenítve a nyugati sajtó munkáját. Ennek ellenére – az ma már világos – a zavargásoknak etnikai alapjai is vannak, hiszen az erõszak jelentõs részét tibeti tüntetõk követik el a han népcsoportba tartozó – fõleg bevándorló – kínaiak ellen. A kínai hadsereg nagy erõket mozgósít a tüntetõk ellen, teljesen elzárva a legfontosabb kolostorokat.

A zavargások kapcsán a kínai média propaganda-hadjáratot indít a dalai láma ellen, etnikai uszítással vádolva õt. Ezzel szemben a tibeti kormány számûzetésben élõ vezetõje nemcsak az erõszakot ítéli el, hanem a függetlenségért harcoló honfitársait is. A határozottan autonómia- és emberijog-párti dalai láma mindkét felet felkéri a béke viszszaállítására, lemondásával fenyegetve meg saját híveit.

A kínai propaganda-hadjárat másik eleme a nyugati újságírók – a hatóság által ellenõrzött – Tibetbe invitálása. Az akció lényege az lett volna, hogy bizonyítsák elõttük és a világ elõtt, miszerint Tibetben helyreállt a rend. Az újságírók látogatását minden egyes alkalommal a tibeti szerzetesek spontán tüntetése kíséri.

A helyzet súlyosságát csak fokozza az olimpiai fáklya körül kirobbant hisztéria. Kína, mintegy az olimpiai játékok rendezési jogának felmutatásával legitimálva a demokratikus országok klubjához való tartozását, az eddigi leghosszabb fáklyaútvonalat tervezte, meghordozva az olimpiai lángot a legfontosabb nyugati államok fõvárosaiban. Azonban a tibeti konfliktus hatására a rendezvényt majdhogynem minden államban Tibet függetlenségét követelõ tüntetések kísérik, az erõteljes rendõri kíséret dacára, nagymértékben csökkentve a kínai propaganda hatékonyságát.

A konfliktus okai és potenciális kimenetele

A tibeti konfliktus – illetve annak etnikai vonatkozásai – megértéséhez vissza kell térnünk a fent bemutatott történelmi háttérhez. A kínai kormány által meghirdetett, a kulturális forradalom égisze alatt zajló „eredeti” modernizáció következtében a tibetiek súlyos elnyomás alatt találták magukat. Egyrészt a fõ oktatási nyelv a mandarin lett, nem a tibeti, másrészt pedig az erõltetett urbanizációs és logisztikai fejlesztés felborította a tradicionális tibeti társadalom szimbiózisát. Az egyik ilyen modernizációs projekt például a Lhászába tartó vasútvonal megnyitása, amely kínai elõrejelzések szerint körülbelül napi 3-4 ezer turistát szállítana a városba. Emellett beszédesek a Kínai Statisztikai Hivatal által közölt adatok is, melyek szerint Tibet egyike az állam legfejletlenebb régióinak. A lesújtó adatok ellenére Kína rohamos gazdasági fejlõdése lassan Tibetben is változásokat hoz, de a fõ gazdasági szereplõk nem a tibetiek, hanem a bevándorló kínaiak. Ugyancsak kínai kézbe kerül a fõ adminisztratív és kormányzási pozíciók nagy része. A gazdasági és politikai helyzet miatt a városba bekényszerült tibetiek egyre inkább a társadalom perifériájára szorulnak.

Ebbõl a megközelítésbõl a han-kínaiak ellen elkövetett atrocitások a függetlenségért való harc elkerülhetetlen tartozékai. Ezt látszik megerõsíteni egy – a CNN által bemutatott – riport is, mely szerint szélesedik azon tibeti „újhullámos” szerzetesek tábora, akik már nem autonómiában, illetve békés együttélésben, hanem függetlenségben gondolkoznak. A jelen helyzetben megfogalmazható a kérdés, hogy az elismert autonómia- és békepárti, de majdhogynem fél évszázada számûzetésbe kényszerült dalai láma mennyire tudja elfogadtatni saját – egyre inkább mérsékeltnek számító – álláspontját a radikalizálódó otthon maradottakkal.

Egy másik, a konfliktus kimenetele szempontjából érdekes kérdés a kínai hatalom dilemmája. Az olimpiai játékok rendezési joga Kínának való odaítélése világosan afelé mutat, hogy a nyugati világ valamilyen szinten legitimálni szeretné a kínai hatalmat. Ennek a legitimitásnak a további kiaknázásaként szervezett a Kínai Olimpiai Bizottság minden eddiginél hosszabb körutat az olimpiai lángnak. Most már világosan látszik, hogy ez hibás PR-fogásnak bizonyult, hiszen a tibeti helyzet ismertetésének egyik fõ eszközévé vált, jelentõs mértékben kompromittálva az olimpiai játékok békés lezajlását. Itt nem feltétlenül a minden nemzetközi szereplõ – Nemzetközi Olimpiai Bizottság, Európai Unió, dalai láma stb. – által elítélt bojkott lehetõségére kell gondolni, hanem az olimpiai játékok ideje alatt felbukkanó beláthatatlan következményû potenciális zavargásokra. A játékok ideje alatt több millió idegen és belföldi turista érkezik Pekingbe, ezen embertömeg ellenõrzése pedig szinte lehetetlen.

Szakértõk állítása szerint a konfliktus gyors megoldását Tibet elismerése és a dalai láma visszafogadása jelentené. Erre vonatkozik a „kínai dilemma” másik oldala. Megtenni ezeket a lépéseket annyit jelentene, mint elismerni a nagy modernizációs projekten alapuló kommunista nemzetépítés bukását. Más szóval azt jelentené, hogy a kínai vezetés elismeri: az erõltetett urbanizáció, gazdasági és logisztikai fejlõdés, illetve szekularizáció Tibetben távolról sem hozta meg a várt hatást. Dibyesh Anand Tibet-szakértõ szerint Peking Tibet feletti hatalma megtartásának alapja a gazdasági liberalizációval egybekötött civil nacionalizmus lehetne. A tibeti követelések elismerése tehát a jelen nemzetkoncepció elvetését is jelenthetné.

Annak ellenére, hogy a tibeti konfliktus jelenleg egyike a vezetõ nemzetközi híreknek, kicsi a valószínûsége, hogy a tibeti szabadságharcosok próbálkozását siker koronázza, hiszen Kína eddig nem mutatott semmiféle hajlandóságot Tibet-politikájának megváltoztatására. Továbbá mind az olimpiai játékok vészes közeledte, mind az 1987-es tapasztalat arra mutat, hogy Kína megpróbálja a zavargásokat minél gyorsabban elfojtani és az eddigi „rendet” helyreállítani.

Toró Tibor

 A szerzõ szociológus

Tibeti Autonóm Régió (TAR)

Területe: 1 228 400 km² – a TAR csak egy részét képezi a tibetiek által lakott területnek. Lakossága: 2 740 000 (2004-es adatok). Etnikai megoszlás: tibeti – 92,8 százalék, han – 6,1 százalék, egyéb – kb. 1 százalék. A Kínai Népköztársaság Statisztikai Hivatala szerint, a TAR Kína második legnagyobb tartománya. Emellett azonban az emberi fejlettségi index, GDP, átlagéletkor és analfabetizmus szempontjából egyike a legelmaradottabbaknak.