Esélyegyenlőtlenség az igazságszolgáltatásban

Hogy mi a soron lévő teendő e téren az emancipáció vonatkozásában, kiviláglik az alaptörvényből. Idézem a népszavazással jóváhagyott 2003-as alkotmányból az idevágó kibővített passzust. A 128-as szakasz megtoldott címe is a változást kívánja sugallni: „Az anyanyelv használata és tolmács igénybevétele az igazságszolgáltatásban” – mondja, tehát nem szorítkozik csupán a tolmácshasználatra. Kemény nemzetközi bírálatok hangzottak ugyanis el, melyek kifogásolták, hogy a kisebbségi polgár és a külföldi közös nevezőre került a korábbi alkotmányban, egyformán mostohán bántak mindkettővel, illetve a saját kisebbségi polgárt ugyanúgy kezelték, mintha idegen lett volna.

Hogyan nyújtsunk tehát valami többletet a saját állampolgárnak, ha az nem többségi? Íme a szakasz négy pontja: „(1) A bírósági eljárás román nyelven folyik. (2) A nemzeti kisebbségekhez tartozó román állampolgároknak joguk van anyanyelvüket használni a bíróságok előtt az alaptörvény feltételei között. (3) A (2) bekezdésben előírt jogok gyakorlási módját, ideértve  a tolmácsokhoz vagy fordítókhoz folyamodást is, oly módon kell megállapítani, hogy ne akadályozza a megfelelő igazságszolgáltatást, és ne járjon pótlólagos költséggel az érdekeltek számára. (4) A román nyelvet nem értő vagy nem beszélő idegen állampolgároknak vagy hontalanoknak jogukban áll tolmács útján tudomást szerezni az iratcsomóban foglalt összes iratról és munkálatról, és a bíróság előtt tolmács útján beszélni és következtetéseket megfogalmazni: a bűnperek esetén e jog gyakorlását ingyenesen kell biztosítani.” (Románia Hivatalos Közlönye, 2003. 161. szám).

Differenciált elbírálás

Az alkotmány – a fenti szöveg suta magyarítása is tünetértékű – tehát arra törekszik, hogy az említett vádat kivédje, és differenciált elbírálásban részesítse a saját polgárt és az idegent. Érdekes, ahogy ezt úgy véli elérhetőnek, hogy az idegen nem kap többet, mint korábban a saját. A tulajdon kisebbségi polgárt viszont iparkodik megóvni az anyanyelvhasználatból származó többletkiadásoktól polgári perekben is, de nem mondja meg, hogyan. Elfogadnák a magyar beadványt vagy bizonyító okmányt például? Nem kérnek hiteles fordítást? Erről nincs szó. A tolmács igénybevétele járna ingyenesen? Az igazságszolgáltatás hátráltatásának elkerülése pedig vajon mit jelent? Korlátozza-e a kisebbségi felet abban, hogy anyanyelvét használja vallomástétel, kihallgatás vagy előterjesztés közben? Íme, mit mond erről a bíróság szervezeti törvénye, a 304/2004-es számú. A III. fejezet 14. szakaszának első két bekezdése megegyezik az alkotmány 128-as szakasza első két bekezdésével. A harmadik már nem: „(3) Abban az esetben, ha egy vagy több fél anyanyelvén kíván szólni, a bíróságnak biztosítania kell, ingyenesen, egy hiteles tolmács vagy fordító használatát.”

Ez okvetlen nyereség, apró ugyan, de végre kimondatik. A legérdekesebb a negyedik bekezdés, mely a dodonai jósda sok fejtörést okozó feladványaihoz hasonló. Saját fordításomban: „(4) Ama helyzetben, melyben minden fél igényli vagy egyetért azzal, hogy anyanyelvén fejezze ki magát, a bíróságnak biztosítania kell e jog gyakorlását, miként az igazságszolgáltatás megfelelő menetét is, az érvelés és ellenérvelés, a szóbeliség és a nyilvánosság elvei tiszteletben tartásával.” (cu respectarea principiilor contradictorialităţii, oralităţii si publicităţii).

Íme tehát, első olvasásra úgy tűnik, a jogszabály nem zárja ki a magyarul lefolytatott perek lehetőségét. Vagy mégis? Nem maga a tulajdonképpeni eljárás lenne az, amit itt a pereskedők anyanyelvén folytatnak le? A „minden fél” kitétel vajon kiterjed-e a bírákra, ügyészekre is? Avagy ezúttal ők szorulnának tolmácsra? Jó ez az ügyfélnek? És vajon mikor következik be a csillagok ama különleges együttállása, amikor mindenki magyar a tárgyalóteremben, pulpituson innen és túl? Különösen, hogy a magyar szakemberek (ügyvédek, bírák, jogtanácsosok stb.) utánpótlásáról nem gondoskodott évtizedeken keresztül senki, ezért egész nemzedékek hiányoznak soraikból. (Tévériportból idézném egy középkorú marosvásárhelyi ügyvéd válaszát arra, mi történik akkor, ha a tárgyalóteremben mindenki magyar: „Ilyen esetre nem volt példa a praxisomban.”) Az (5) és (6) bekezdés eloszlatja a kétségeket: a jegyzőkönyveket természetesen minden körülmények között „kizárólag” (numai) románul vezetik, a felek által anyanyelvükön lefolytatott vita is románul kerül bele, ha pedig – erre külön kitér a jogszabály – a fordítás pontatlansága okán az érdekeltek valamelyike panaszt tenne, azt a bíróságnak orvosolnia kell a per vizsgálati része lezárultáig.

A szakasz feladata nyilván az volt, bizonyítsa, nem tilos két magyar ügyfélnek magyarul válaszolnia egymásnak. A bíróság előtt az ügyfelek, akárcsak az ügyvédek, jogtanácsosok, egyéb jogi képviselők azonban csak bírói közvetítéssel szólhatnak egymáshoz, erre itt a tolmácsi közvetítés is rárakódik. Ha tehát az al- és felperes magyarul válaszol egymásnak, azt a bíró számára románra ülteti át a tolmács, a bíró pedig átfogalmazza – tulajdonképpen lefordítja – jogilag értelmezhető nyelvre és tollba mondja a jegyzőkönyvet vezető alkalmazottnak. Mi ebben az új? Semmi, ez eddig is így folyt, mert másképp nem folyhatott. A tilalom vádja alól viszont tisztázta vagy tisztázni vélte magát általa a törvényhozó, holott valójában, közel kilencvenévi egy helyben topogás művére és szemfényvesztésére mintegy feltéve a koronát, puszta tolmácshasználati joggá fokozta le ismételten a nyelvi emancipációt. Az agyafúrt „megoldás” nyilvánvalóvá teszi: a kisebbségi egyenjogúsítás nem szűkíthető a nyelvhasználat kérdéskörére, e szemlélet zsákutcába vezet, pusztán erre szorítkozva nem lehet a holtpontról elmozdulni.

Nyelvi párhuzamosság Dél-Tirolban

Amikor a mai erdélyi magyarság igényeihez keresünk európai példát a bíróságok méltányos nyelvhasználatára, a Dél-Tirolban alkalmazott gyakorlatnál kell kikötnünk. Egy sok tekintetben hasonló sorsú népcsoport sikeres emancipációja szült itt ugyanis általunk eddig hiába elvárt eredményt az igazságszolgáltatásban is. A Székelyföldön akár egy az egyben lehetne alkalmazni annak a gyakorlatnak az elveit, melyek ma Olaszország Dél-Tirol nevű, többségében osztrákok lakta tartományában érvényesülnek. Itt az olasz államnyelv és a helyi többség német anyanyelve a hivatalos szférában is teljes jogegyenlőséget élvez egy gondosan kiépített nyelvi párhuzamossági rendszernek köszönhetően.
E párhuzamosságról, mielőtt témánkra térnénk, annyit okvetlen el kell mondani, hogy három alapelven nyugszik: 1. az állami intézményekben az alkalmazottak összetételének szerkezete a tartomány lakosságának nyelvi arányait kell hogy tükrözze; 2. a közalkalmazottaknak ismerniük kell mindkét nyelvet, erről vizsgarendszer gondoskodik; 3. a hivatali eljárás és ügyintézés az ügyfél anyanyelvén folyik.

A bírósági nyelvhasználatban ez azt jelenti, hogy ha két német anyanyelvű pereskedik egymással, vagy ha a hivatal, mondjuk, egy osztrák nemzetiségűt von valami miatt felelősségre, akkor az illető német nyelvű idézést kap, maga német beadvánnyal fordul a bírósághoz, németül beszélő bíró elé idézik, németül hangzanak el a tanúvallomások, az ügyvédek német perbeszédet folytatnak, a bíró németül diktálja a jegyzőkönyvet, az ügyfél német jegyzőkönyvet ír alá tudomásulvétel végett, német szakértői véleményt terjesztenek a tanács elé, végül az eljárás lefolytatása után mindkét nyelven kihirdetik, illetve mind olaszul, mind németül megfogalmazott  ítéletet kézbesítenek neki.

A furcsa helyzet, melyben két székely az egyedül üdvözítő hivatali nyelvhasználat miatt többszörös áttételben román nyelvi közvetítéssel pereskedik egymással és román nyelvű jegyzőkönyveket ír alá, a bíróval tolmács vagy saját nem tökéletes román tudása útján érintkezik, saját ügyvédjének román perbeszédét kénytelen végighallgatni stb., s emiatt igazának árnyalt megfogalmazásában sokszoros hátrányt szenvedhet – hogy most a többi vonatkozást ne említsük –, nos eme abszurdba hajló helyzet Dél-Tirolban nem állhat elő. A minálunk mindennapos esélyegyenlőtlenség ott kizárt.

Érdekesek a bírósági nyelvhasználat szabályozásának részletei is. A német és olasz kultúra, a jogrendszerek eltéréséből fakadó különbségek szülte bonyolult helyzet kezelésére is eddig ez a legjobb rendszer. 1948-ban még a homogén olasz nemzetállam elve volt érvényben, ezen 1960-ban lazítottak, de az ítélethirdetés, a jegyzőkönyvvezetés még olaszul folyt. 1972 óta kedvezően változott e gyakorlat is. A bírósági eljárás nyelvét tehát a pert kezdeményező választja meg, illetve a bíróság az alany feltételezett anyanyelvén fordul hozzá. Ha eltérő nemzetiségűek a felek, akkor folyik két nyelven az eljárás, és ehhez ingyenes fordítói szolgálat áll rendelkezésre. Ha szükséges a dokumentumok lefordítása, annak költségét a bíróságok állják. Esetenként kétnyelvű jegyzőkönyvet vesznek fel, az ítéletet mindkét nyelven közlik. A német nyelv használata első és másodfokon akadálytalanul érvényesül, fellebbvitel esetén már az olasz a kizárólagos nyelv.

Precedensre nem lehet panasz

Számunkra szinte hihetetlen, de büntetőeljárás esetén is a vádlott választja meg az eljárás nyelvét. Ebben olyanynyira következetesek, hogy az ítéletek semmissé nyilváníthatók, ha nem a megfelelő nyelven fogalmazták meg őket. A nyelvválasztás az első bírói meghallgatás alkalmával dől el, annak különben nem muszáj egybeesnie a vádlott anyanyelvével. Érdekes adalék, hogy a vádlottnak jogában áll a procedúra során egyszer kérni a nyelvváltást. A tanúk, sértettek anyanyelvükön tehetnek vallomást, ezt az eljárás nyelvén jegyzőkönyvezik. A vádiratot mindkét nyelven kihirdetik. A védőügyvédek külön joga, hogy perbeszédüket a másik nyelven mondják el, ha úgy kívánják, de azt az eljárás nyelvén jegyzőkönyvezik. Nálunk tehát egy székely ellenfele román ügyvédjének érveit magyarul kapná kézhez, és rájuk magyarul tudna válaszolni. Másik érdekesség: a kirendelt ügyvédeknek kötelező módon az eljárás nyelvét kell használniuk.1 (Irodalom: Gál Gyula: Dél-tiroli modell? Magyar napló. 1998. szeptember, Jancsi Beáta: A nyelvi jogok kérdése Dél-Tirolban. www.nytud.hu)

Dél-Tirolban az eljárások általában egynyelvűek, ez nagymértékben meggyorsítja lefolytatásukat. Nálunk is csak javára szolgálna mind a bírói eljárás szakszerűségének, mind az ügyfeleknek, mind az igazságszolgáltatás minőségének, ha egy ehhez hasonló rendszert vezetnének be. S ha meggondoljuk, hogy a Székelyföldön a világháború utáni két évtizedben egy fontos, pontjaiban azonos gyakorlat állott fenn, az előzmények hiányára sem panaszkodhatunk.

Szerző: B. Kovács András