És az ünnep?

Ez jó, ez szép, ez nagyszerű, ünnephez méltó, hallgatom őket bő félórán át tehát. Hogy advent első vasárnapján meggyújtják az első gyertyaszálat, aztán más vasárnap a másodikat, megint más vasárnap a harmadikat, végül a negyediket, ahogy szokás, s közben spórolgatják a pénzt, megveszik az ajándékokat. Természetesen ki-ki titokban, hogy a másik ne tudja, s hogy meglepetés legyen a meglepetés. Aztán hozzálátnak sütni-főzni, takarítani, s mikor az asztal már mindennel tele, hogy nézni is tereh, kitalálják, hogy egy kicsit mindenki forduljon félre, vagy vonuljon el a másik szobába, míg az ajándékokat elhelyezik a feldíszített fenyőfa alá. Aztán, úgymond, megjön az angyal, ki-ki veszi, s bontja a csomagot, puszi-puszi, majd asztalhoz ülnek. Másnap nagyjából ugyanúgy, már ami a terített asztalt illeti, s jöhet a csendes lustálkodás, esetleg beugranak a barátok, vagy kimennek egyet szánkózni, csavarogni, mert harmadnap már megint munka.

Hallgatom, hogy a mindennapi rohanásban nem könnyű némi időt szakítani egy kis bevásárlásra, bár hetekkel előtte megveszegetnek egyik nap ezt, másik nap azt, harmadik nap amazt. Különösebben nem is tartják számon, hogy mit, a lényeg, hogy a zsebük lehetővé tegye, s olyasmi legyen, ami tetszik nekik, vélhetően a kedveseknek is. Huszonnegyedikén estefelé észbe kapnak, mert kiderül, hogy a mindenféle reklámokra s az akciós árakra túlzottan is odafigyeltek, azaz többet vettek s költöttek a kelleténél, némelyik, korábban vásárolt angyalfiáról meg is feledkezve. De még nincs vége, mert a szupermarketben megveszik a hozzávalót, s egy-két üveg száraz vörösbor társaságában sütnek-főznek. Rétest, bélest, kalácsot, sültet, körítést, valami délit, olaszost, esetleg mást, mikor mihez szottyan kedvük, vagy hol ütik fel a szakácskönyvet.

Derekasan helytállnak, és derekasan bevallják, hogy a karácsonyi készülődés pont felteszi a koronát az egész évi lótás-futás kimerültségére. S hallgatom, hogy valamelyik esztendőben falura költöztek. Elég közel a nagyvároshoz ahhoz, hogy könnyen ingázhassanak, de elég messze ahhoz, hogy friss levegő, csend és nyugalom legyen. Kis udvar, apró kert. Arasznyi ropogós hó, szenteste a helybéliek a templom felé igyekeztek, s olyan szokatlan, de olyan jó volt a faluban ez a számukra ismeretlen hangulat. Ők pedig éppen akkor vakarták a falat, mert festésre készülődtek. A házban sütemény, ennivaló semmi, innivaló semmi, bútor, függöny, szőnyeg semmi, az egész házban körös-körül dobozok, tele ezzel-azzal, szóval miként fészekrakáskor lenni szokott.

S egyszer csak a ház előtt valami halk beszédet hallottak, majd felcsendült egy ének. Pillanatig gondolkodtak, hogy nyissanak-e ajtót, vagy sem, még a végén valami koldusféle talál betoppanni alamizsnáért kántálást mímelve, ahogy ilyenkor gyakran előfordul, kinek hiányzik most ilyen hívatlan vendég, akárha pár percre is, amikor vakarni kell a falat. A lakásban fény, udvaron a kocsi, elbújni nem lehetett tehát, s lesz, ami lesz, ajtót nyitottak. Falubeliek voltak, friss kaláccsal, borral, hogy akkor falás földi jóval, énekkel s jó szóval megtisztelnék a jövevényeket, vagyis az új szomszédokat, mert errefelé így szokás.

S hallgattam őket bő félórán át. Az eszmecserét vezetővel együtt – ha jól számoltam – négyen voltak, s a hallgatóságot avval traktálták bő félórán át, hogy kinek mit jelent az adventi várakozás, az ünnepre való ráhangolódás, s mit nekik a karácsony. A nagy körítésben elveszett a tartalom, mert egy sem bírta mondani, hogy Isten fia, Jézus Krisztus születése, templom, istentisztelet, szentmise, úrvacsora, csendes ima, mert ezekre tán nem pusztán a műsoridőből nem jutott. Pedig a friss kaláccsal, borral, énekkel s jó szóval bekopogó falubeliek Istentől való jelzés voltak.