Értékelvűség, rend és sportszerűség

Ötven éve él a sportban és a sportnak, világ- és Európa-bajnok, a 100. magyar olimpiai aranyérmet nyerte el Münchenben. Most szakvezetõként és sportdiplomataként tevékenykedik. Hogy jut mindenre ideje?

Valóban több mint ötven éve, 1957 õszén léptem be a sárvári gimnázium birkózótermébe. Nagy mókuskerékbe kerültem akkor, amibõl igazán csak egyszer lehet – véglegesen – kiszállni, hiszen a feladat hozza az újabb feladatot. Ha az ember minõségi munkát akar végezni – márpedig én világéletembe erre törekedtem –, azt elõbb-utóbb elismeri a világ, és újabb feladatot szab. Tavaly éreztem, hogy ez már kicsit sok, hiszen az Európa-bajnokság, a világbajnokság, az olimpia, a junior-világbajnokság és az Afrika-bajnokság technikai igazgatója voltam, emellett természetesen a magyar birkózósportot és a vállalkozásaimat sem hanyagolom. Talán a családomra és egy kicsit magamra is kellett volna több idõt hagynom. Idén sem lesz ez másként, hiszen jószerivel minden percem be van osztva, de hát így szoktam meg. Harminckét évvel ezelõtt, az esküvõnk másnapján már edzõtáborban voltam, és készültem a világversenyre, ilyen körülmények között születtek a gyermekeim, így nõttek fel. Ezzel együtt úgy érzem, hogy körülöttem rend van, és sportszerûen élek. Persze életem nem minden szakaszában volt ez így, hiszen én is szeretem az életet, a barátokat, a jó bulikat, de néhány éve már nagyon fegyelmezetten élek, épp azért, hogy bírjam ezt a szellemi és fizikai megterhelést.

Az idei nyári olimpiai játékokon is fontos szerepet játszik. Milyen olimpiát vár Pekingben?

A 2007-es junior-világbajnokságot rendeztük Pekingben, de egy évvel korábban is volt nagy birkózóesemény Kínában, rendelkezem hát helyszíni tapasztalatokkal. Már a két rendezvény közötti egy évben is óriási fejlõdést tapasztaltunk – és ez az idei olimpia szervezésére is igaz. Korábban nehezebben értettünk szót: ami egy nagy nemzetközi verseny szervezõi számára természetes elvárás, az a világtól korábban teljesen elzárt, alig néhány éve nyitó Kínában korántsem volt magától értetõdõ. A tavalyi junior-világbajnokságot már az olimpiai versenyeknek is otthont adó sportcsarnokban rendeztük, ami már minden igényt kielégít. Jellemzõ az arányokra, hogy az olimpiai birkózóversenyeket 1800 szervezõ segíti. Most már úgy látom, hogy sem az elszállásolással, sem az étkeztetéssel nem lesz probléma. A közlekedést az autópályákon bevezetendõ külön olimpiai sávval, olimpiai kártyával szavatolják. Az egyetlen gond talán a Pekinget elborító szmog lesz, de ígéretek szerint az autósforgalmat jelentõsen korlátozzák majd az olimpia elõtt és alatt. Úgy gondolom, 2008-ban Peking minden idõk legnagyobb olimpiáját rendezi, nemcsak azért, mert a részt vevõ nemzetek száma már 200 fölött van, hanem mert a hazaiak nemcsak a hihetetlen iramú gazdasági fejlõdésüket akarják megmutatni, hanem a társadalmi fejlõdést is bizonyítani kívánják.

Peking új standardot állíthat fel az olimpiai játékok rendezésében?

A Peking után olimpiát rendezõ városok valóban nehéz helyzetben lesznek: mivel rukkoljanak ki, honnan lesz szellemi tõke ahhoz, hogy a megnyitó grandiózusságát, a legmodernebb eszközökkel, technikával ellátott versenyszínhelyeket, vagy akár azokat az építészeti-közlekedési megoldásokat felülmúlják, amelyeket Kína biztosít 2008-ban. Peking ma a világ talán legdinamikusabban fejlõdõ városa, 17-18 millióan lakják, de öt év múlva várhatóan már 50 millió körüli lesz a lakossága. Felfoghatatlan méretû metropolis: hét gyûrû biztosítja a közlekedést, és az ember másfél órán keresztül próbál a centrumba eljutni, miközben mondhatni naponta újabb városcentrumokat, gyakorlatilag újabb városokat talál.

Mit vár a magyar birkózástól a pekingi olimpián?

Felröppent a hír, hogy a kínaiak úgymond egyetlen olimpiai érmet sem akarnak kiengedni Pekingbõl, ez jól példázza a hozzáállásukat. Eddig azonban csak egyetlen sportolójuk szerzett olimpiai részvételi jogot férfi kötött-, illetve szabadfogásban, ezzel szemben már öt magyar birkózónak van olimpiai kvótája, és megítélésem szerint további ötnek még jó esélye van erre. Abban bízom – és jól is esne –, hogy mindhárom színû érembõl hazahozhatunk legalább egyet, erre megvan az esélye a csapatnak. Aki azonban Pekingben eredményes akar lenni, annak valóban fel kell kötnie a gatyáját.

Sikeres üzletember és sportvezetõ, aki úgy tudja a szakmai teljesítményt egyeztetni az üzlettel, hogy az ne menjen a család rovására. Hogyan lehet ezt egyszerre csinálni?

Az életben talán az a szép, ha sikerül megtalálni ezt az egyensúlyt. Idén leszek hatvanéves, néha érzem már, hogy túl sok teher van rajtam, de megfelelõ komolysággal és derûvel is élem az életemet. Soha nem az volt a célom, hogy a Kárpát-medence leggazdagabb embere legyek, de az igen, hogy tisztességgel neveljem fel a gyerekeimet, és jó színvonalon éljünk. Nagyon sok ember elmagányosodik ebben a világban. Sokan úgy válaszolnak a „hol szeretsz lenni?\" kérdésre, hogy útközben, mert maguk is az örökké rohanó világ részei. Az ilyen ember identitászavarban van, mindig a másét szeretné utánozni, soha nem elégedett, s ez megfosztja õt az öröm átélésétõl, ami pedig az élet értelme. Világéletemben az emberi értékeket tartottam fontosnak, és ebbe beletartozik természetesen az is, hogy szeretnék jól élni – a családommal, a barátaimmal, a környezetemmel együtt. Kiegyensúlyozott vagyok, elégedett a magasságommal, a súlyommal, a hajam színével, békében élek a környezetemmel és magammal. Ha lehetne óhajom a Jóisten felé, ugyanezt a 60 évet vállalnám – azt hiszem, hogy ez a csoda.

Mister Tus néven sportiskolát alapított – üzlet, család és sportdiplomácia mellett. Az utánpótlás-nevelés is elfér még?

Én mindent a birkózástól kaptam, az életemet is, hiszen 24 évesen súlyos autóbalesetet szenvedtem, háromszor kerültem a klinikai halál állapotába. A birkózásnak köszönhetem azt az akaraterõt és fizikumot, amivel vissza tudtam kapaszkodni az életbe, és késõbb még egy Eb-aranyérmet is szereztem. Úgy gondoltam, hogy versenyzõként, edzõként, vezetõként a sporttól kapott tapasztalatot még leteszem a magyar birkózás asztalára, ezért hat évvel ezelõtt létrehoztam egy iskolát mindenféle állami támogatás nélkül. Összeszedtünk az országból hatvanöt 13-14 éves gyereket, akik rendezett körülmények között, mindenféle szülõi hozzájárulás nélkül kollégiumba, jó iskolába és mellette birkózóedzésre járhatnak. Az elsõ a jó tanulmányi eredmény, a második, hogy a történelemmel tisztában lévõ, becsületes magyar embereket neveljünk, a harmadik cél pedig a jó birkózóeredmény volt. A hat év eredményei visszaigazolták az elképzelés helyességét, ma világot verõ gyerekek kerülnek ki onnan, 85 százalékuk pedig fõiskolára, illetve egyetemre jár. Most már szeretném egy kicsit átszervezni az iskolát, hogy betagolódjék a központi sportiskola kereteibe – és akkor is nyugodt anyagi körülmények között tovább mûködhessen, továbbvigye a szellemiséget, ha én már nem leszek.