Érték és ítélet

Háttér-televíziózom: én teszek-veszek, ők mondogatják (ismételgetik) a híreket. Ha valamit érdekesebbnek vélek, odafigyelek. Amikor harmadjára hallom, hogy az államelnöki családdal komasági viszonyban álló kétes hírű vajda kocsija összekoccant egy rokonáéval, s hogy egyiknek sem történt semmi baja, ám… felkapom a fejem: akkor viszont miféle hírszolgálat az, ami a semmit közli?! (Egyelőre – még jóhiszeműen – nem gondolok magyarázatként a komaságra) Néhány nap múlva megkapom az „igazi” hírt is: fényes nappal leszámolásos gyilkosság egy moldvai kávézóban. Furcsa szerzet az ember: a koccanást keveselltem, a főbelövés túlságosan sok.

Ez igazán nem hiányzott. És mintha csak a nyakatekert hírigényeimet akarnák valakik nagyon kielégíteni: a gyilkosság egykettőre háttérbe szorul, mert elébe „tolakszik” a tetthely megyéjének rendőrfőkapitánya és szól. Nyílt színen, ország-világ előtt, nem egyszer és nem kétszer kijelenti, hogy az uzsoraszedés nem bűn, annyira nem az, hogy sok becsületes (??!!) ember, még ügyészek sem átallják űzni… S ezek után kvázi kikéri magának, hogy az ő kedves, néhaivá „előlépett” szomszédját bárki is bűnözőnek nevezze. Őt pedig bűntársnak.

Részemről hálás vagyok neki, hogy ilyen visszafogottan viselkedett, hogy csak a könnyeit nyelte és nem kezdett el fenyegetőzni, mert – őszintén bevallom – én már igenis fogalmazgattam magamban a véleményt a vasárnap délben kivégzett uzsorás és rendőrfőnök haverét illető kapcsolatról. (Mert ha fenyegetőzni kezdett volna, váratlanul, ne adj’ isten a vádlottak padján találom magam puszta véleményformálás miatt, leleddzem bár több száz kilométerre a gyilkos lövés helyétől.) Visszafogom hát, ugyanakkor figyelmeztetem is magam, hogy ne ámuldozzam egy szegény megyei rendőrfőnök őszinte értékítéletén, amikor valami nagyon hasonlót jelentett ki egyszer az ország elnöke is, egy éppen letartóztatott nagybani pénzmosóval kapcsolatban.

Hamar kiderült, hogy az illető egy egymillió eurós lakást adott (el) a nagyobbik elnöki leányzónak s hogy az államfő talán azért bizonygatta olyan bőszen, hogy az ingatlanüzelmek nemhogy a bűn kategóriába sorolandók, hanem épp ellenkezőleg: az erények erényei közé. Az esetnek van már egy éve is, ha nem több, kár is az ilyen avítt dolgokkal törődni, ha akad jóval közelebbi is: ugyancsak az államfő aranyszájúságának terméke, hogy az alkotmánybíróságot szánalmasnak nevezte. Ez igen! És tette ezt épp akkortájt, amikor egy idegen állam fejével elköltött ebéd után, szemmel láthatóan borközi állapotban, lazán zsebre vágott kézzel hebegett-habogott valami réges-rég (előző este) stikában aláírt kölcsönös kiadatási egyezményről. Magatartását minden bizonnyal menőnek ítélte (semmiképpen sem penibilisnek), s a borköziséget is tengeri medvéhez illő állapotnak, egyébként nem mondta volna ő maga néhány hónapja egy másik aláírt (vagy nem írt) törvénnyel kapcsolatban, hogy nem emlékszem, valószínűleg alkoholos befolyásoltság alatt voltam.

S ha ezek után bárki is azt hinné, hogy mindig csak a csúcspolitikusok között keresgélem a témákat, azt gyorsan szeretném kiábrándítani és visszahozni a földre. Egyszerűbben: a leghétköznapibb emberek közé. Akiknek például olyan érték a rotyogó üstből keménypapír alátétre odacsapott tölteléknyi káposzta vagy merőkanálnyi babfőzelék, hogy erőt-kezet-lábat nem kímélve tolonganak érte. Az alamizsnakapásra (mert az, ne is szépítgessük) lehet ürügy egy népszerű szent ereklyéinek közsimogatásra bocsátása, nemzetinek kinevezett vagy akár a tavasz kezdetét jelző nap, valójában mindegy. Ha ingyen adnak valamit, azért nosza, rajta! Látván az eszméletlen tolongást, egymás tiprását, a siránkozást, hogy miért nem engedik soron kívül előre a betegeket, öregeket, operáltakat – az jutott eszembe, hogy megkeresek egy civil szervezetet, hátha továbbítják a javaslatomat, miszerint ne fáradozzunk ilyen egyházi és világi szentek nevével illetni az év különböző napjait, mert úgysem az, amit  bárki is számon tart. Könnyebb megszámozni: Szent Paszuly Első Napja, Második Áldott Sörhab-nap, Harmadik Dicsőséges Kolbászka-nap és így tovább. Nem kell folyton a naptárt nézegetni, lehet egyenesen a nyomulásra összpontosítani.

És ezt az egész devalválódott, cseppfolyósodott értékrendszert nyakon önteni egy nyúlós, ragadós, bugyirózsaszín szósszal: bármilyen fentebb említett (vagy nem említett) eset mellé félrehajtott fejjel, negédesen mosolyogva hozzámondani: hát mit tegyünk, ilyenek vagyunk mi, románok. Ez a román… Nagyon sokszor hallottam ezt a – hirtelen nem is tudom – mentségnek, ürügynek, menedéknek nevezhető „kifogást”, de érdekes módon egyszer sem az én értékeim közt számon tartottakra vonatkozóan. A pontosságról, jól és időben elvégzett munkáról, a szavahihetőségről, megbízhatóságról, gerincességről, igazmondásról soha-soha senkinek nem jut eszébe az „őslakosérték” emlegetése. Ám az előbb felsoroltak ellenkezőjével kapcsolatban… Szóval a receptet már mondtam: sunyi mosoly, kislányosan félrebiccentett fej s a kijelentés: ilyen a román. Még csak azt kell eldöntenem, hogy ez a kijelentés vajon értékhordozó-e avagy ítélet. S ha az utóbbi, akkor – a formális logikát alapul véve – mennyire vehető komolyan? Lehet, hogy olyan, amiért netán kitüntetés jár?!