Erdélyi tavasz 1956-ban (2.)

Az eddigi kutatások alapján bizonyossággal állítható, hogy az információk alapos szűrés után jutottak el a párt tagságához. Ezt tükrözik például az Erdély szellemi és kulturális központjaként számon tartott, de jelentős munkástömegeket is tömörítő Kolozsvár alapszervezeteiben felvett korabeli jegyzőkönyvek, amelyekben fellelhetők ugyan a romániai túlkapásokat említő felszólalások/utalások, a hozzászólók igen nagy többsége azonban alig lép túl az egyes, alacsonyabb beosztású tisztségviselők pártszerűtlen, elvtársiatlan magatartásával, valamint az ipari termeléssel és a szociális természetű gondokkal kapcsolatos kérdéseken. Több jegyzőkönyvben rögzített megállapítás szerint „az alapszervezeti gyűléseken nem elég éles a bírálat és önbírálat szelleme”, az alapszervezeteknek pedig oda kellene hatniuk, hogy a tagság bátran használja a bírálat és önbírálat fegyverét az alapszervezetekben, illetve az üzemi bizottságokban.

Elmélet és valóság

A párt-alapszervezeti gyűlésekkel szinte párhuzamosan a nyilvánosság előtt, a romániai magyar napisajtóban is jól érzékelhetően fogalmazódtak meg az egyre nyíltabb és bátrabb vélemények. Bár ezek a cenzúra által szigorúan féken tartott, burkolt bírálatok, illetve a magyar nemzeti kisebbség sajátos elvárásait megfogalmazó „hozzászólások” távolról sem érintették még csak a tartományi szintű pártvezetést sem, és legfeljebb csak közvetve, a sorok között hordoztak némi üzenetet a felsőbb pártvezetés felé, a korábbi állapotokhoz képest mégis jelentős változást jelentettek a „szabad” véleményalkotás terén, és jelezték, hogy a román népi demokráciában sincs minden rendben. Emellett – bizonyos értelemben kettős szerepet játszva – a sajtó azt is igyekezett népszerűsíteni, hogy a román népi demokratikus rendszer „véget vetett annak a szégyenteljes nemzeti elnyomó politikának, amelyet a burzsoá-földesúri uralom a magyar, német, szerb stb. lakosság ellen folytatott”. Amikor például 1956 májusában egy szovjet pártküldöttség Románia több vidékét meglátogatta, az RMP Bukarestben megjelenő magyar nyelvű központi lapja, az Előre arról cikkezett, hogy a Marosvásárhelyre látogató szovjet küldöttség vezetője, Frol Romanovics Kozlov, a Szovjetunió Legfelső Szovjetje Elnökségének tagja tapasztalatait összegezve úgy fogalmazott: „Elsősorban Leninnek köszönhető, hogy a Szovjetunió népei olyanok, mint egy nagy család tagjai. A Magyar Autonóm Tartomány léte pedig azt bizonyítja, hogy az Önök nagyszerű hazájában is megvalósul a lenini nemzeti politika”. A képhez az is hozzátartozik, hogy ez idő tájt indult vonatjárat Tövis és Budapest között, hogy sokéves szünet után megnyílt az országhatár Magyarország felé, hogy a sajtó révén a magyar nemzeti kisebbség jellegzetes elvárásai egy részének – a székelyudvarhelyi múzeum, a szejkefürdői Orbán Balázs-sír, a nagyszalontai Arany-múzeum sorsa vagy állapota – rendezése került nyilvánosság elé. Csakhogy – mint később, 1956 szeptemberében ismételten kiderült – a lenini nemzeti politika terén igen szembetűnők voltak az eltérések az elmélet és a valóság között. Ezt a kolozsvári és marosvásárhelyi magyar írókkal, költőkkel, irodalmi szerkesztőkkel 1956. szeptember 29–30-án, a Kolozs tartományi pártbizottságnál tartott kétnapos gyűlésen többen is szóvá tették, de ezt megelőzően például a kolozsvári Herbák János Művek egyik alapszervezeti gyűlésén már szeptember 8-án elhangzott: ideje volna – értelemszerűen a lenini elvek alapján – rendezni a nemzetiségpolitika egyes kérdéseit. Hiszen bármennyire is igyekezett a párt sajtóján keresztül népszerűsíteni a népi demokrácia nemzetiségpolitikai vívmányait, ugyanabban a sajtóban láttak napvilágot az elégedetlenségre utaló jelek, sőt bizonyos kérdésekben a számottevő változtatás sürgetése is. Az Előre az új oktatási törvénytervezetnek mintegy nyilvános vitáján – 1956 májusában – például olyan hozzászólásoknak is helyet adott, amelyek ellentmondtak a hivatalos álláspontnak. Egy ilyen véleményanyagban fogalmazta meg Huszár Ilona, a marosvásárhelyi Iosif Rangheþ-fiúlíceum tanára, hogy „az együtt élő nemzetiségek iskoláiban vitathatatlanul szükség van a román nyelv tanítására mind köz-, mind egyéni érdekből”, de nem hallgatta el, hogy „a román nyelv tanításánál azonban figyelembe kell venni a lélektani követelményeket is”. A cikkíró mondhatni vitába száll a párt- és államvezetés szempontjából sikeresnek mondott és ekként elkönyvelt gyakorlattal, amikor arról ír, hogy „nem lehet sikeres egy másik, egy új nyelv tanítása addig, amíg a gyermek nem használja tudatosan az anyanyelvét. Ez a tudatosodás a kilencedik életévben következik be. Ha figyelembe vesszük ezt a fontos körülményt, önként adódik, hogy csak a harmadik osztályban ajánlatos megkezdeni a román nyelv tanítását az együtt élő nemzetiségek iskoláiban”. Hasonlóan érvelt Nemes Antal sepsiszentgyörgyi tanár is, aki a tankönyvhiányt is felemlegetve hozzátette, hogy az oroszt viszont elég csak az ötödik osztálytól tanítani. A brassói 4-es számú magyar tannyelvű vegyes középiskola aligazgatója, Fóris Gyula nyomatékosabb hangnemben írta, hogy „ideje volna már kiadni a magyar tannyelvű középiskolák számára az évek óta várt magyar irodalomtörténeti tankönyvet”. Érvelése szerint ennek hiányában a tanulók csak gyors jegyzetelés alapján rögzíthetik az anyagot, emiatt nem jut elég idő a tárgyalt művek megismerésére, a magyar irodalomtörténeti ismeretek tehát hiányosak maradnak; ráadásul a házi olvasmányként ajánlott könyvekhez sem lehet hozzájutni. A hozzászólók tehát az országos terjesztésű, több tízezres példányszámú lapban jelezték: nincs minden úgy, ahogy a párt felső vezetése tudni szeretné.

Amíg tehát az SZKP XX. kongreszszusa hatására az RMP csúcsvezetése igyekezett azt a látszatot kelteni, hogy jobbításra törekszik, valójában a Gheorghe Gheorghiu-Dej (képünkön) vezetése alatt álló párt minden reformtörekvést visszavert. Ennek egyik példája volt az úgynevezett Jar-ügy, amelynek során 1956 májusában a korábban párthűségéről egyértelműen tanúságot tevő Alexandru Jar írót – amiatt, hogy egy bukaresti pártgyűlésen nyíltan bírálta az irodalommal szembeni kommunista politikát – mind az RMP, mind az írószövetség soraiból kizárták. A Jar-ügy világos üzenet volt az RMP központi vezetése részéről mindazoknak, akik még a párt biztosította intézményes keretek között is bírálni merték (volna) a csúcsvezetést, és megkérdőjelezték (volna) a kritikát és az ellentmondást nem tűrő Gheorghe Gheorghiu-Dej mindenek felett álló vezetői voltát. A csak szavakban megnyilvánuló reformokra utal az is, hogy például Kolozsváron a vasutasok egyik, 1956. augusztusi alapszervezeti gyűlésén még mindig az volt a kérdés: miért nem tűntek már el Sztálin képei a vállalat egyik épületéből? A kérdésre adott válasz is a krízis voltát igazolja: „Azért, mert a képek eltávolítására még nem érkezett utasítás”.

A nemzetiségi kérdés kulisszái

Nem mellőzhető körülmény, hogy a romániai magyarság sajátos nemzeti elvárásainak, illetve a felhalmozódott sérelmeknek a kinyilvánítását jelentősen elősegítette egyes, 1922-ből származó – addig még a Szovjetunióban is titokban tartott – Lenin-dokumentumok közzététele. A nemzeti kérdést, ezen belül a nemzetiségi jogegyenlőséget taglaló Lenin-dokumentumokat ugyanis a Magyar Dolgozók Pártja elméleti havi folyóirata, a Társadalmi Szemle 1956. júniusi–júliusi összevont számában közölte, s bár a romániai magyar sajtóban ezek nem láttak napvilágot, az „alapinformációk” valamennyi tiltás/akadály dacára minden kétséget kizáróan Romániába is eljutottak. E dokumentumok egyikében, A nemzetiségek kérdéséről, vagyis az „autonomizálásról” című iratban Lenin arról értekezett, hogy a nemzeti kisebbségek számára szavatolni kell minden jogot, mert akkor hűségesebbek lesznek az országhoz, a párthoz. Az elnyomó és elnyomott nemzetről értekező Lenin szerint „mi, nagy nemzet fiai, a történelmi gyakorlatban csaknem mindig vétkesnek bizonyultunk az erőszakosságok vég nélküli tömeges elkövetésében, anélkül, hogy észrevennők, hallatlan tömegű erőszakosságot és sértést viszünk véghez” az elnyomott, kis nemzetekkel szemben. Lenin a továbbiakban azt is kifejtette, hogy a többségi nemzet internacionalizmusának nemcsak abban kell megnyilvánulnia, hogy betartja a nemzetek formális egyenlőségét, hanem ellensúlyoznia kell az életben ténylegesen meglevő egyenlőtlenségeket is, továbbá, hogy a nem orosz – esetünkben a nem többségi – nemzethez tartozókkal szemben tanúsított magatartással vagy engedményekkel ellensúlyozni lehet a mindenkori sérelmeket, a gyanakvást és a bizalmatlanságot. Lenin szerint inkább indokolt „túlzásba vinni az engedékenységet és a lágyságot a nemzeti kisebbségek iránt, mint el sem kezdeni”. Lenin javasolta a Szovjetunióhoz tartozó nemzeti tagköztársaságok nemzeti nyelve használatának a szabályozását, és olyan belső törvénykönyv, értelemszerűen autonómiastatútum kidolgozását, „amelyet csak az adott köztársaságokban élő nemzetiségek dolgozhatnak ki valamennyire is eredményesen”. Lenin okfejtésében lehetetlen volt fel nem fedezni a nemzetiségi politika terén Romániára is érvényes hasonlóságokat.

Bizonyos, hogy a közzétett Lenin-dokumentumok révén Magyarországon is terítékre került a romániai magyar nemzeti kisebbség sorsa. Pándi Pál budapesti egyetemi tanár és író erdélyi látogatása nyomán a Szabad Nép szeptember 9-i számában közzétett, Közös dolgainkról című úti beszámolójában egyebek mellett arról írt, hogy „Hazudik az a magyar, aki Biharkeresztesnél átlépve a határt »külföldön« érzi magát”, egyértelműen jelezve, hogy a magyarországi és a romániai magyarság egyazon nemzethez tartozik. Pándi szóvá tette, hogy „bennünket, magyarokat különösen érdekel és érint a Román Népköztársaság élete, s ezen belül is a csaknem kétmilliónyi magyarságé. Nemcsak a rokoni kapcsolatok indokolják ezt az érdeklődést, hanem történelmi és kulturális hagyományok és adottságok is. Valljuk meg, hogy ennek az érdeklődésnek – amely szocialista és magyar voltunk okán egyaránt jogos, sőt kötelező – kevés jelét adtuk az utóbbi években. A romániai magyarság ügye rákerült a kényes kérdések listájára, amelyeket nem jó feszegetni, s amelynek puszta érintése is a nacionalizmus vádját vonhatja maga után. A nacionalizmus gyanújától való félelem aztán kitermelt egyféle álközömbösséget a népi demokratikus országokban élő magyarság iránt, sőt gyakran jelentkezett valami ellenszenves túlbuzgóság is ennek a közömbösségnek a hangsúlyozásában”. Pándi javaslata szerint „minél kényesebb egy kérdés, annál nyíltabban kell róla beszélni, hogy minél hatékonyabb segítséget, felvilágosítást nyújthassunk az emberek tömegeinek”. A Pándi-cikket közlő Szabad Nép lapszámának a terjesztését Dej közbenjárására letiltották, az ügy kapcsán pedig a bukaresti magyar nagykövetség az általános helyzetet igen találóan egy nem sokkal későbbi, október 9-i, Budapestre küldött szigorúan titkos jelentésében úgy jellemezte, hogy „a román vezető elvtársak számára kellemetlen, ami Magyarországon történik, természetesen azért, mert itt a XX. kongresszus határozatainak román vonatkozású érvényesítése, az ország gazdasági és politikai demokratizálódása terén felülről történő kezdeményezéssel úgyszólván semmi sem történt. (…) Magyarország ellenszenves az itteni vezető körök szemében, mert bátran és sokat ígérően demokratizál. (…) Román vezetőkörök, akik nem álltak az élére egy széles körű demokratizálódási folyamatnak, aggodalommal és ellenszenvvel nézik a Magyarországon történteket, félve attól, hogy az ott megnyilvánult új szellem utat tör magának Románia felé is, az itteni tömegekre is hatással lesz, akik számos, szinte életbevágó kérdést vetnek majd fel”.

Az RMP-vezetés taktikázását jelzi Jordáky Lajos 1956. szeptember 28-i naplóbejegyzése is. A Miron Constantinescuval, Fazekas Jánossal és Vaida Vasilével egyebek mellett a nemzetiségi sérelmekről, Kolozsvár és az erdélyi városok magyar jellegének külsőségekben való megnyilvánulásáról folytatott beszélgetése után a kolozsvári egyetemi tanár feljegyezte: „A beszélgetés termékeny volt, s ha részükről nemcsak taktikai engedmény, hanem őszinte és becsületes fordulat, akkor lesz eredménye. Az a benyomásom azonban, hogy egyelőre nem a belső meggyőződés, hanem a körülmények kényszerítő ereje késztette őket tájékozódó megbeszélésekre. (…) Egyelőre megoldanak majd egy csomó részletkérdést a nemzetiségi sérelmekből, hogy ne kelljen a lényegre térni...” 

Benkő Levente