Erdélyi tavasz 1956-ban (1.)

A Hruscsov-jelentés
A kiindulási pontot mindenekelõtt a Szovjet Kommunista Párt 1956. február 14–25-e között Moszkvában lezajlott XX. kongresszusa jelentette. Pontosabban Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfõtitkárnak (képünkön) a kongresszus utolsó napján elhangzott, addig titkos jelentése a sztálini korszak egyik szakaszáról és az 1953. március 5-én elhunyt diktátor túlkapásairól. Az elõzmények vizsgálatánál érdemes elidõzni egy kicsit a Hruscsov-jelentésnél és hátterénél. Bár a jelentés hatalmas fegyvertényt jelentett azáltal, hogy egy kommunista ország kommunista vezetõje hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait, távolról sem tárta fel mindazokat a tényeket, amelyek a rendszer szovjetunióbeli számlájára voltak írandók. Mindenekelõtt azért, mert a jelentés csak a kommunista káderekkel szemben az 1934-tõl terjedõ idõszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellõzte az 1917–1934 közötti idõszakot, amelynek a viselt dolgaiért magát Hruscsovot is felelõsség terhelte. Ugyanakkor a jelentés mellõzte a Szovjetunióban élõ népek elleni kommunista gaztetteket is, és egyáltalán nem foglalkozott például az 1930 és 1932 közötti erõszakos kollektivizálás és kuláktalanítás gaztettei, illetve az ebbõl származó 1932–1933-beli, több millió áldozatot követelõ országos éhínség ismertetésével.
Hruscsov 1955 decemberében, az SZKP XX. kongresszusa elõtt hat héttel javasolta a KB tagjainak: hozzanak létre bizottságot a Központi Bizottságba 1934-ben, a párt XVII. kongresszusán megválasztott tagok ellen elkövetett megtorlások kivizsgálására. Az SZKP KB Pjotr Poszpelovot, a Pravda 1940–49 közötti fõszerkesztõjét, a Marxista-Leninista Intézet igazgatóját, egyben Sztálin egyik életrajzíróját bízta meg a kivizsgáló bizottság vezetésével és a jelentés elkészítésével. A KGB irattárában végzett egyhavi kutatás után a Poszpelov-bizottság 70 oldalas jelentést állított össze az 1935-tõl 1940-ig terjedõ idõszakról. A jelentés kétharmada az SZKP KB 1934-ben megválasztott tagjai ellen elkövetett megtorlásokat összegezte, és nem hallgatta el, hogy a tömeges meghurcolások során a Szovjetunióban csak az 1937-tõl 1938-ig terjedõ idõszakban több mint 1,5 millió személyt tartóztattak le, közülük 681692-t agyonlõttek. Poszpelov ugyanakkor azt sem hallgatta el a jelentésében, hogy az 1921-es polgárháborútól a Sztálin haláláig terjedõ idõszakban a Szovjetunióban 4,06 millió embert állítottak bíróság elé, közülük 799473-at ítéltek halálra. A Poszpelov-jelentés a továbbiakban kitért az úgynevezett letartóztatási tervekre (kvótákra), valamint arra is, hogy a kivégzések 85 százalékát maga Sztálin hagyta jóvá. A jelentés nyilvánvaló okok miatt arról nem tett említést, hogy az 1938-ban az Ukrajnai Kommunista Párt fõtitkárává választott Hruscsov által vezetett tagköztársaságban csak 1938-ban közel 120 ezer embert végeztek ki. Jelentését a Poszpelov-bizottság 1956. február 9-én ismertette az SZKP KB plenáris ülésén, a testületnek pedig négy napjába telt, míg egyetértésre jutott abban, hogy a XX. kongresszuson Hruscsov a Poszpelov-jelentés helyett saját referátumát olvassa fel, amelyben nem tér majd ki az 1930-as években lezajlott tömeggyilkosságokra, hanem Sztálin személyi kultuszának általános kérdéskörére összpontosít. Hruscsov eszerint járt el, a jelentése alapjául szolgáló úgynevezett Poszpelov-jelentésnek csak a kevésbé kényelmetlen részleteit vette át, és egyelten hangot sem említett az osztályellenségnek minõsített emberek, valamint a politikai ellenzéket képviselõk tömeges kivégzésérõl, a kolhozosítás és kuláktalanítás túlkapásairól, az éhínség több millió áldozatáról. Kitért viszont a kommunista káderekkel szemben 1937–38-ban elkövetett tisztogatásokra, arra, hogy Sztálin sajátos módon értelmezte, és meggyalázta a demokratikus centralizmus, valamint a kollektív vezetés elvét. Hruscsov ugyanakkor a Sztálin-mítoszt szertefoszlatva, egyebek mellett a néhai generalisszimuszt tette felelõssé a szovjet hadsereg 1941–42 közötti mérhetetlen emberveszteségeiért, ugyanakkor Sztálint és a KGB volt fõnökét, Lavrentij Beriját okolta a kaukázusi népek 1943–44-beli deportálásáért, és szintén Sztálinra hárította azokat a hamis összeesküvés-elméleteket, amelyeknek része volt a Tito jugoszláv pártfõtitkár ellen indított rágalomhadjárat is.
Annak ellenére, hogy titkos jelentését Hruscsov a február 24-érõl 25-ére virradó éjszaka – este 8-tól 0 óra 45 percig – 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. 1956 márciusában a Lengyel Kommunista Párt utasítására a dokumentumot lengyel nyelvre fordították, és 3000 példányban a kommunista illetékesek között szétosztották, június 4-én egy angol nyelvû fordítást a New York Times, 6-án pedig egy francia változatot a párizsi Le Monde közölt, óriási visszhangot váltva ki. Hiányosságai ellenére a 20. század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés olyan vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a kommunizmussal szembeni szemléletet, ettõl kezdve pedig a szovjet befolyás, illetve megszállás alatt álló kelet-európai népi demokráciákban egyre erõsebbé és bátrabbá váltak a rendszert bíráló, annak éppen a Hruscsov által hirdetett megújítását szorgalmazó hangok.

A Hruscsov-jelentés hatásai Közép-Kelet-Európában
A Hruscsov-jelentés nyomán elsõsorban Magyarországon és Lengyelországban indultak a kommunista párton belüli látványos viták és törekvések a sztálinista vezetõk félreállítása érdekében, Csehszlovákiában és Romániában viszont ezek a változások, illetve az erre irányuló szándékok alig voltak érzékelhetõek. Miután a Hruscsov-jelentés nyomán Tito már nem bizonyult ellenségnek, Magyarországon rehabilitálták a titoizmus vádjával 1949. szeptember 24-én társaival – Szõnyi Tiborral és Szalai Andrással együtt – kivégzett Rajk Lászlót, akiket 1956. október 6-án Budapesten újratemettek. Ugyanakkor a magyarországi értelmiségiek a XX. szovjet pártkongresszust követõ kedvezõ helyzetben az alkotás nagyobb szabadságát követelve a pártnak a kulturális életbe való beleszólását kifogásolták. Ismert tény, hogy a lengyelországi és magyarországi reformtörekvéseket nem a párton kívüliek, hanem maguk a párttag értelmiségiek – írók, újságírók, színmûvészek, politikusok – szorgalmazták, hozzájuk hasonlóan a különféle pártgyûléseken felszólaló erdélyi írók, költõk, szerkesztõk is elsõsorban pártagokként szóltak a helyzet jobbítása érdekében, magyarországi kollégáikhoz hasonlóan az alkotás szabadságát, a pártnak a kultúrába való bele nem szólását kérve. Mindez olyan körülmények között történt, hogy Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés, az SZKP XX. kongresszusáról hazatérõ román pártküldöttség, jelesen Gheorghe Gheorghiu-Dej fõtitkár ugyanis az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén csak felületesen, a személyi kultusz kérdését csak érintõlegesen említve számolt be a moszkvai kongresszus történéseirõl. Dej nyilván számolt azzal, hogy ha a Hruscsov-jelentés, illetve a szovjet pártkongresszus részletei nyilvánosságra kerülnek, a közvélemény joggal hasonlítja majd õt Sztálinhoz. De bármennyire is felületes volt az SZKP kongresszusán részt vett román pártküldöttség jelentése, a különféle tájékoztató jellegû gyûléseken résztvevõk közül többen rákérdezhettek az SZKP-kongresszuson történtekre és a Hruscsov-jelentés egyes részleteire is. Az RMP Kolozs Tartományi Bizottságának egyik, 1956. április 10-i tájékoztató feljegyzése szerint április 1-jén Kolozsváron ezer résztvevõ elõtt tartott gyûlésen maga Miron Constantinescu „olvasta fel Hruscsov elvtárs jelentését a személyi kultuszról és annak következményeirõl”. Miron Constantinescu nagy valószínûséggel nem a Hruscsov-jelentést, hanem az SZKP KB határozatát ismertette a személyi kultusznak és következményeinek a felszámolásáról. Ezt a határozatot közölte késõbb a romániai sajtó, köztük az RMP magyar nyelvû országos napilapja, az Elõre is. Bizonyos, hogy már e közlést megelõzõen meglehetõsen széles körben elemzés és érdeklõdés tárgyát képezte az SZKP XX., szóban forgó határozata. Kolozs tartományban például 1956. június elejéig 1491 alapszervezetben – a létezõ 2290-nek több mint a felében – összesen több mint 13 ezer résztvevõ elõtt, szeptember 19-éig pedig városi és falusi alapszervezeti, illetve népgyûléseken összesen több mint 37 ezer résztvevõ elõtt „dolgozták fel” az SZKP szóban forgó határozatát. A legtöbb hozzászólás Sztálin hiányosságait firtatta, de arról is hangzottak el kérdések, hogy a Sztálinnal kapcsolatos mulasztásokat, hiányosságokat az SZKP KB tagjai miért nem a diktátor életében feszegették, a személyi kultuszt miért nem a volt diktátor életében számolták fel, Sztálin tudott-e a Berija nevéhez fûzõdõ tisztogatásokról és kivégzésekrõl, s ha igen, miért nem állította le a belügyi minisztert, milyen befolyása volt Sztálin személyi kultuszának abban, hogy a Szovjetunió megszakítsa kapcsolatait Jugoszláviával, Sztálin idejében miért szorult háttérbe a kollektív vezetés, miért ítélték el a kommunistákat Sztálin idején, illetve, hogy a Szovjetunióban minden földmûves tagja-e a kolhoznak.
A személyi kultusz, illetve felszámolásának felületes kezelése miatt elégedetlen Iosif Chiºinevschi és Miron Constantinescu az RMP PB áprilisi ülésein keményen bírálta Dejt, mondván, hogy Romániában is eljött az ideje a személyi kultusz felszámolásának, értelemszerûen Dej félreállításának. Mindketten felelõssé tették Dejt a Romániában végbement valamennyi túlkapásért, valamint a kollektív vezetés elvének a mellõzésért, és saját személyisége elõtérbe helyezéséért. Ebben minden kétséget kizáróan nem álltak messze a valóságtól, hiszen Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a kuláktalanítás, ekkor kezdték – a háromszéki Gidófalván és Maksán szekuritátés katonák sortüzéig fajuló – erõszakkal átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezõgazdaságot. Ebben az idõben hurcolták a kulákoknak nevezett földmûvesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáborába és Dobrudzsába. Továbbá ezidõben számolták fel az ellenzéki politikai pártokat, amelyeknek volt vezetõi és tagjainak nagy része politikai börtönökben sínylõdött. Mindezekbõl a romániai túlkapásokból a fentebb említett alapszervezeti, illetve népgyûléseken is szó esett, a felszólalók némelyike ugyanis nem rejtette véka alá, hogy például Kolozs tartományban a Szecuritáté és a milícia emberei sorozatos törvényszegések során teljesen ártatlan embereket tartóztatnak le és vernek meg.

Folytatás a jövõ heti Szempontban

A szerzõ lapunk munkatársa