Énképelemző alapismeretek kezdő önkritikusoknak

Most olyannak látjuk önmagunkat, amilyenek vagyunk. Csóváljuk meg a fejünket, húzzuk el a szánkat, majd, mint egy félkész műremeket, tegyük fel magunkat a belső festőállványra, ragadjunk ecsetet és festőpalettát és kezdjük el kikeverni a vágyott színeinket, melyek hamisak bár, de szépek. Megfontolt mozdulatokkal kezdjük el felvinni a festéket saját, jelképes, anyagtalan vásznunkra, ide egy kis zöldet, amoda egy kevés sárgát, kéket és vöröset, ügyelve a hideg és meleg színek arányos társítására. Íme, teljesen kész vagyunk.

Hagyjuk magunkat megszáradni, egy percig megilletődve gyönyörködjünk magunkban, mint saját műalkotásunkban, keretezzük be, majd akasszuk föl magunk. A falra. A hiúság másfél méter vastag, masszív téglafalára. Most olyannak látjuk magunkat, amilyenek szeretnénk lenni. Önmagunk eszményképévé váltunk, minden szükséges korrekciót elvégeztünk, minden hibát kijavítottunk, mi lettünk a non plus ultra, egy szimpatikus ördög angyali vonásokkal.

Most vegyünk, mondhatnám – az önnön áltökéletességünk okozta, lángoszlopként felcsapó belső tűz miatt – ragadjunk magunkhoz sétapálcát, nyomjunk egy kalapot sikkesen a fejünkbe, és lépjünk ki így, ahogy vagyunk, szépre színezve, az arany képkeretből, induljunk el szembe a dolgoknak irányt és alakot adó belső passzátszéllel, határozott, gyors lépésekkel. Lassan elszíntelenedik a táj, kiüresedik minden forma, leszáll az est, elérünk oda, ahol kis lapos világunk véget ér, és ahogy a régiek gondolták, a tenger a semmibe zuhan.

Álljunk ki a legkiugróbb sziklapárkányra, támaszkodjunk peckesen sétapálcánkra, mint Joyce, és köpjünk bele abba a testetlen, sötét, feneketlen űrbe, mely tulajdonképpen a határ a mi belső, szürreális, szellemi világunk és a külső, valós, anyagi világ között. Szegjük hátra a fejünk, elgondolkodóan hunyjuk le szemünk, és értelmezzük előbbi tettünket. Íme, nem csináltunk semmit. Tettünk (mint hűs csók halotti seggen) megkérdőjelezhető, értelmetlen és üres. Erőnk teljében, önnön, immár fokozhatatlan, abszolút tökéletességünkben ennyire vagyunk csupán képesek.

Most önmagunkból kikönyökölve, távolítsuk el a hamis színeket magunkról. A kalapot tegyük a sétapálcára, azt pedig támasszuk a sarokba. Csóváljuk meg a fejünket, húzzuk el a szánkat, zuhanjunk le a Taygetoszról és lássuk olyannak magunkat, amilyenek vagyunk. Ugye nehéz? Előbbi önarcképünk halvány, tökéletlen vázlatai vagyunk. Most vegyük sorra részenként, amit látunk, számoljunk el tízig, és mosolyodjunk el. Ez az önirónia.

Dinamikusan és praktikusan fejlődő világunkban sokmindenről tudomásunk van. Tudjuk például a víz képletét, azt hogy a vörösbor egészséges, sőt azt is, hogy a nyúlember répaembert eszik. Lassanként elfelejtjük azonban saját magunkat meghatározni, felmérni, leírni és képletbe foglalni, értelmezni és átértelmezni. A világ pontosan akkora, amekkorának mi látjuk. Mi nem pont olyanok vagyunk, amilyennek látjuk magunkat.